Csapó Endre

A baloldaliság a tagadás hitvallása

Megjelent a Magyar Élet 2011. június 23-i számában.

– Az államadósságot ellenségnek kell tekinteni – jelentette ki Orbán Viktor. – Ha egy ellenséget nem győzünk le, akkor ő győz le minket.

Beszélt arról is, hogy az élet minden területén fontosnak tartja az egyéni szabadságot, és ugyanilyen fontosnak a nemzet szabadságát. Kijelentette, szomorúnak tartja, hogy Nyugat-Európában gyanakvással tekintenek a nemzeti nézőpontra. „Ez Európa egyik gyengesége” – tette hozzá. Úgy vélekedett, a 27 tagállam nemzeti identitásai nélkül az Európai Unió csak egy nagy bürokratikus monstrum volna. „Nem a nemzeti érzelmektől, hanem a mesterséges ideológiáktól kellene tartani” – vélekedett. Hozzátette azt is, a demokrácia szolgálja a legjobban egy nemzet érdekeit.

Valóban nem békebeli jókedvében adósodott el az ország, és ha Nyugat-Európában gyanakvással tekintenek az ország mai vezetőire, akkor ott, a nyugati tájakon valami nincs rendben. Meg is jelölte a magyar miniszterelnök a bajok okát, okozóit, a mesterséges ideológiákat, amelyek egy nemzeti identitás nélküli Európát akarnak létrehozni. Ezt szolgálja a nemzeti államok eladósítása, tegyük hozzá: többek között.

Az emberi történet egy ideje a nemzeti érdekek és azokkal szembenálló internacionalista törekvések ütközéséről szól. (Az internacionalista nem nemzetközi abban az értelemben például, mint a katolikus egyház, vagy egy nemzetközi sportesemény. A kommunizmus internacionalizmusa [proletár internacionalizmus] és a mai monetáris globalizmus nemzetellenes.) A politikai internacionalizmus a politikai baloldal alapvető ideológiája, eszmei tartalma, aminek érvényesüléséért hívei mindenre képesek.

A „baloldal” elnevezés a nagy francia forradalomra vezethető vissza, a Nemzeti Konventben az elnöktől balra foglaltak helyet mindazok a képviselők, akik a monarchiát (és a status quo-t) ellenezték, radikális változásokat támogattak, vagyis az ancien régime lebontását követelték. Nem a régről meglévő szemlélet felújítását, korszerűsítését akarták szolgálni, hanem a világról alkotott szemlélet leváltását, egy új szemlélet érvényesítését erőltették. Ez történik kétszáz éve folyamatosan, nagyon is eredményesen. Sokszor a természet rendjének szembeszegülve, mint például a nemzet létének és értelmének tagadása.

A folyamat lényege: az általános változtatás érdekében létrejött pártok, irányzatok, mozgalmak állandó elfoglaltságban legyenek, amivel szemben a régi rend csak hátrálva tud védekezni. A baloldal az akció, a jobboldal a reakció – nemcsak a művelet mechanizmusában, de elnevezése szerint is. A monarchikus birodalmak szétrobbantására létre keltett nemzetállamok rendjében új ellenfél jelent meg a baloldal számára. A nacionalizmus gátat jelent a baloldali átrendezési tervek számára, ez adott értelmet és nevet az internacionalizmusnak. Ugyanakkor a nacionalizmus jó talajt szántott a háborús megoldások számára, ami lételeme a baloldalnak. Háborúk idején felgyorsulnak a változtatások lehetőségei.

A politikai szakirodalom megfogalmazásában a baloldal általában a társadalmi változások szorgalmazója a társadalomkritikai szemlélet alapján. A mérsékelt baloldal uralkodó irányzata Nyugat-Európában a szociáldemokrácia, amely a parlamentáris demokrácia alkotmányos keretei között működik. A baloldalnak több radikális irányzata van, így például a kommunizmus és az anarchizmus. A hatalomra jutott forradalmárok eszmei háttere általában zavarossá, ellentmondásossá vált, hiszen a radikális baloldali szemlélet egyik alapvető gondolata a mindenkori társadalmi renddel szembeni kritikai szemlélet. A kommunizmus vezető és sokáig legsikeresebb irányzata sokáig a szovjet típusú, Lenin és Sztálin nevéhez köthető, marxizmus–leninizmusnak nevezett nézetrendszer és gyakorlat volt, amelynek tézisei szerint az osztályharc során a dolgozó osztályok, a munkások és parasztok osztálya szükségszerű győzelmet arat a tőkés polgári, illetve a feudális arisztokrata osztályok felett. A nemzet csupán egy „vadhajtása” a történelemnek, jelentősége a szabadságjogokkal megszűnik, és az emberek végül mind egyenlőek lesznek. A baloldali eszmék közötti eltérésekkel szemben a nemzetellenesség közös vonásuk.

Sokszor eltűnődünk mi magyarok azon a számunkra gyötrelmes valóságon, hogy a fenébe lehet, hogy a kommunizmusban is, meg a kapitalizmusban is minden a nemzet érdekei ellen történik, és minden védekezési törekvés – szinte egyedül csak a magyarok részére – tilos, nacionalista, fasiszta, miegyéb bűn. Tűnődésünkre a választ egy tanulmányban kapjuk, amelyben a világot uraló baloldal (a tanulmányban: modern kor) jellemzése így hangzik:

„A modern kort az egység már csak azért sem jellemezhetné, mert fokozatosan felszámolja – és jórészt már fel is számolta – annak egyik elvitathatatlan feltételét, a sokféleséget: ma az ember bárhová tekintsen, mindenütt ugyanazt látja, és a még meglévő különbségek kizárólag a még teljesen fel nem számolt múlt javára írhatók. Azok a princípiumok ugyanis, amelyek mellett a modern világ elkötelezte magát, csak úgy tudják többé-kevésbé koherens egésszé tenni a világot, ha egyúttal a külső formákat is egyazon mintára szabják, és fizikailag is összekapcsolják azokat a területeket, amelyek eredetileg nem álltak kapcsolatban egymással. A modern globalizmus ilyen módon nem az »egyetemesség« jegyében áll, mint a tradicionális világ egysége, hanem az »általánosság« jegyében, ami pusztán rosszul sikerült utánzata az előbbinek. Az egyetemes ugyanis, mivel nincs kötve mennyiségi feltételekhez, par excellence minőségi természetű; egyesítésre, vagyis a különálló részek materiális összekapcsolására pedig csak ott van szükség, ahol hiányzik a principiális egység. S ez mutatja azt, hogy a modernitás princípiumai nem egyenrangúak a tradicionalitás princípiumaival, hiszen a felszíni formavilághoz kötődnek.”    (Buji Ferenc: László András és a metafizikai tradícionalitás.)

A Magyar Nemzet Online közölte április 29-én:

– A kommunizmus volt a legnagyobb baj az emberiség történetében, és nem ünnepelhetjük eléggé, hogy véget ért – ezt tanultuk a miniszterelnök szerint Vlagyimir Bukovszkij emberi jogi aktivistától, akit Orbán Viktor pénteken tüntetett ki a Parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével. A szovjet idők ismert ellenállója az ünnepségen azt mondta, a kommunisták nem tűntek el, csak átkeresztelkedtek.

Orbán Viktor a kitüntetési ceremónián azt mondta: „azért jöttünk össze, hogy tisztelegjünk az előtt az ember előtt, aki a kommunista diktatúra áldozataként a hatalmi önkény elleni harcra tette fel az életét, (...) arra, hogy mindig, minden körülmény közepette kimondja az igazságot”. A kommunizmus annyira fanatikusan hitt a jövőben, a saját jövőjében, hogy a múltat kis híján végképp eltörölte, legalábbis azt gondolta, még erre is képes; ezért voltak a kommunisták biztosak abban, hogy minden bűnre – a gyilkosságokra éppúgy, mint a gulágok poklára vagy az ávó pincebörtöneire – bocsánatot nyernek a felejtés által – fejtette ki, hangsúlyozva, hogy csak egy valami akadályozta meg őket ebben a szándékukban, mégpedig „az ember”; „az ember, akit porszemként félresöpörtek az útjukból, az ember, akit a kommunizmus legkevésbé sem tisztelt, és akit a legkevesebbre sem tartott”. „Az ember, akinek egy tiszteletreméltó példánya áll most itt előttünk” – jelentette ki Vlagyimir Bukovszkijra utalva, aki – mint mondta – minden energiáját a nyugati közvélemény felrázásának szentelte. „A múlttal való szembenézés nem dekadens hobbi, hanem a jövő szempontjából létfontosságú” – idézte Orbán Viktor a kitüntetettet. – Az igazságnak nem csupán a diktatúra az ellenfele, a demokráciában is védelemre szorul, „ezért szükségünk van azokra, akik időről időre felráznak bennünket” – hívta fel a figyelmet a kormányfő, aki szerint Vlagyimir Bukovszkij életművével zsinórmértéket szolgáltat valamennyi magyarnak és közép-európainak.

Igen, az igazság a demokráciában is védelemre szorul. Az Európai Parlamentben többséget képeznek a baloldali pártok. Nemzetellenességük ismét megnyilvánult abban az összefogásban amivel rátámadtak Magyarországra az új alaptörvény ürügyén. A nyugati liberális, tehát baloldali sajtó adta hozzá a közhangulatot, és persze csatlakozott Szlovákia és Románia is a magyarellenes kirohanáshoz. És ami a legfájóbb, a honi nemzetellenes baloldal rácsatlakozott Magyarország elítéltetési kampányára az alaptörvény vitában:

Bokros Lajos MDF-es EP-képviselő azzal támadta meg szolidáris baloldaliként hazáját, hogy az új alkotmány megszünteti a demokráciát, és az autokráciát teszi lehetővé. Szerinte ez visszalépés, és nem volt legitim az előkészítő folyamat, és hogy a preambulum a történelmet torzítja, kizáró a családjog tekintetében. Szerinte a magyar jogszabály az EU-értékek lábbal tiprása, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Göncz Kinga (MSZP) EP-képviselő az uniós alapelvekért viselendő felelősségre figyelmezteti az EU vezetőit, szerinte a magyar alkotmány nem felel meg ezeknek az elveknek.

Tabajdi Csaba (MSZP) Viviane Reding biztos asszonyhoz fordulva elmondta, a magyar alkotmány nem váltana ki önmagában ekkora vitát, ha nem lenne egy régebb óta tartó antidemokratikus gyakorlat része. Ennek keretében a magyar kormány szerzett jogokat vesz el bíróktól, rendőröktől, magánnyugdíjpénztári tagoktól, az Alkotmánybíróságtól és az ombudsmanoktól. Fenyegeti a média és az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Jól jellemzi Lovas István (Magyar Nemzet, június 10.) a magyar és egyéb szocialisták nemzetellenes megnyilatkozásait:

„Azt a cirkuszt, amit ott a szocialisták, szélsőbalosok és liberálisok csaptak – és azt a gyűlölettel vegyes élvezetet, ahogyan azt tették – a most elfogadott magyar alaptörvény és csakis a magyar alaptörvény ellen, példátlan az utóbbi hét évben. Azok jelentették ki róla, hogy monarchisztikus, akiknek a hazájában királyság van. Azok ítélték el területen kívüliségi igényeiért, vagyis azért, mert állampolgárságot ad a határokon kívül élő magyaroknak, akiknek az országában, így Szlovákiában és Romániában, a határokon túl élő nemzettestvéreknek automatikusan szavazati jog jár. Azok beszéltek a magyar alkotmány múltba révedéséről, akiknek az alkotmánya államvallást rögzít, vagy kötelezővé teszi az ott élő, őshonos magyar kisebbségnek a Nagymorva Birodalom vagy Cirill és Metód tiszteletét, és azok ítélték a zöld-ombudsmanról szóló új rendelkezéseket, akiknek az országában nincs zöldombudsman.

A látványt még »szebbé« tették azon magyarországi szocialistáknak még a korábban tőlük megszokottnál is dühödtebb felszólalásai a demokrácia, a szabadságjogok és az európai értékek nevében, akik 2006 őszén azzal támadták az Európai Parlamentben az akkori szocialista–szabad demokrata kormány által elrendelt, páratlan rendőri brutalitás nyomán a témában Brüsszelben rendezett néppárti meghallgatást, hogy az ott felszólaló képviselők álságos és áruló magatartásukkal olyan fórumon állítanak valótlanságot, amelyre az ilyen kérdések megvitatása nem tartozik.”

Ha a már az eddig is sok meglepetést hozott legújabbkori történelem most létrehozna egy új szovjet államszövetséget, netán a nyugaton kedvesebb trotszkiji változatában, Nyugat-Európa baloldali pártjai azonnal csatlakoznának hozzá. Ha ehhez kétség fűződne, tessék elolvasni, miként látta Vlagyimir Bukovszkij a Keletet eláruló Nyugat jellemtelenségét a 700 oldalas A moszkvai per című könyvében. A szerző a kilencvenes évek elején írta művét, amelyben elsősorban a Szovjetunió és a Nyugat kapcsolatáról szól a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években.

Röviden fogalmazva: Bukovszkij műve szenvedélyes vádirat az emberi szabadságeszmét eláruló és a szovjet vezetéssel összejátszó Nyugat ellen. Bár a szerző hosszasan foglalkozik a Szovjetunió afganisztáni kalandjával, és az 1980–1981-es lengyel eseményekkel, a mű középpontjában az „enyhülés” politikájának kritikája áll. Ezt a politikát Bukovszkij szerint a kormányzó német szociáldemokraták találták ki a hatvanas évek végén, és hamarosan zászlajára tűzte Nyugat-Európa szinte minden szocialista, baloldali pártja.

A közzétett dokumentumokból világosan kiderül, hogy a felajánlkozók, a Szovjetunióval kapcsolatot kereső szocialista politikusok, gyorsan az Szovjet Kommunista Párt eszközévé váltak. Nem egy szocialista vezető, így például Kalevi Sorsa finn miniszterelnök, közvetve vagy közvetlenül a KGB-vel is kapcsolatba került. Bukovszkij dokumentumokkal bizonyított leleplezései Nyugaton és Keleten egyaránt kevés sajtónyilvánosságot kaptak, és ha megjelent is valamilyen, egyes nyugati vezetők számára „kínos” dokumentum – hosszú csend volt rá a válasz.

A szerző könyvében többször is rezignáltan megjegyzi, hogy az „Ostpolitik” és a „Detante” egykori nyugati szószólói ma hősként ünneplik magukat, mondván, politikájukkal ők „lazították fel” a szovjet rendszereket, így döntően hozzájárultak a Szovjetunió bukásához. Valójában nem volt fontos számukra Kelet-Európa sorsa, és az emberi jogok helyzetét sem viselték szívükön. A nyugati politikusok előnyösnek tűnő gazdasági kapcsolatokért és a fegyverzetcsökkentési tárgyalások látszateredményeiért könnyen feladták azokat a nemes értékeket, amelyek megvédése érdekében elődeik vállalták a harcot a nemzetiszocialista Németországgal szemben.

A nyugati politikusok talán még a szovjet vezetőknél is jobban hittek a kommunista rendszer tartósságában és a Szovjetunió erejében. Nem is akartak küzdeni ellene, hanem megbékéltetésére törekedtek. Az „enyhülés” politikusait nem érdekelték a Nyugat-Európa és a Szovjetunió között elhelyezkedő megszállt országok. Ezt bizonyítja az SZKP KB egyik, Bukovszkij által közölt dokumentuma is, amelyből kiderül, hogy csupán hónapokkal a prágai tavasz eltiprása után már informális kapcsolatfelvételre került sor a német szociáldemokraták és a szovjet vezetés között. 1981-ben a lengyel Szolidaritás szakszervezet betiltása és a nyílt katonai diktatúra bevezetése sem változtatott alapvetően a zömmel szocialisták által vezetett nyugat-európai országok és a Szovjetunió közötti kapcsolaton. A nyugati vezetők is elfogadták azt az – akkoriban mindenhol hangoztatott – állítást, hogy Jaruzelski tábornok lépése a szovjet beavatkozástól mentette meg Lengyelországot. Bukovszkij több dokumentummal is bizonyítja, hogy a szovjet vezetés nem vállalta az invázió kockázatát, csapatok küldése tehát nem volt tervbe véve.

Bukovszkij részletesen és dokumentumokkal alátámasztva, meggyőzően fejti ki, hogy a kemény antikommunista politika hatvanas évek végi feladása Nyugaton előnyös helyzetbe hozta a Szovjetuniót. Miközben Nyugaton a békéről, az emberi jogokról és a kommunizmus és a kapitalizmus lehetséges összenövéséről beszéltek, addig a Szovjetunió gyors tempóban fegyverkezett, és hatalmát kiterjesztette a harmadik világ jelentős részére. A Szovjetunió a világ minden pontján támogatta az Amerika-ellenes „felszabadítási” mozgalmakat, a kommunista birodalmon belül azonban – az 1975-ben a helsinki konferencián vállalt kötelezettségek ellenére – elnyomták, bebörtönözték és elmegyógyintézetbe zárták a polgárjogi mozgalom aktivistáit. Bukovszkij szerint az „enyhülés” legalább tíz évvel növelte meg a Szovjetunió fennállását.

Mindennek az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás vetett véget. A kalandorpolitika következtében a Szovjetunió tekintélye hirtelen és jelentősen csökkent. A lehűlő nemzetközi légkört ügyesen fordította a Nyugat javára a Reagan-adminisztráció: olyan fegyverkezési versenyre kényszerítette a „Gonosz birodalmát”, amelybe az beleroppant. A Szovjetunió gazdasági és politikai válságát Bukovszkij szerint már Andropov főtitkár is jól látta, de a rendszer szanálásának feladata Gorbacsovra maradt. Az új főtitkár peresztrojkáról és glasznosztyról beszélt, de Gorbacsov nem volt újító. Nyugaton elhitette magáról, hogy az SZKP keményvonalas politikusaival szemben álló bátor reformátor, de hazájában ugyanúgy üldözte a másként gondolkozókat, mint elődei, és a nyíltság politikájának meghirdetése ellenére nemcsak saját népét, hanem a szomszédos országokat sem tájékoztatta a csernobili atomkatasztrófáról.

Mi volt a Szovjetunió szerepe az 1989-es kelet-európai forradalmakban? – teszi fel a kérdést könyve utolsó fejezetében. A hatalomváltást mindenhol Moszkva kezdeményezte, annak érdekében, hogy liberális, de Moszkvától függő kommunista rendszerek jöjjenek létre.

Távoli szemlélőként figyeltük ezeknek az éveknek az eseményeit innét Ausztráliából. Bukovszkij könyve igazolja, hogy jól mértük fel a helyzetet, amikor arról tájékoztattuk olvasóinkat, hogy nem lesz felszabadítás, hogy a Nyugat harsány antibolsevizmusa hazugság, hogy olyan világ készül, amiben részünkre egy távoli központból mondják meg a tennivalót.

A baloldal azóta sem tett le a régen megálmodott, sokszor megjövendölt nagy, szocialista világállam eljöveteléről, amiben feloldódnak a nemzetek. Csak azt nem értjük, miért lelkesednek oly kitartóan ilyen állapotért.