Csapó Endre

A liberalizmus alkonya

Megjelent a Magyar Élet 2011. március 3-i számában

El lehet gondolkodni azon, hogy a történelem megismétli önmagát. De az is lehet, hogy a megoldatlan kérdések újra és újra előjönnek, és a helyzet hasonlósága miatt a keresett megoldás is olyan lesz, mint a korábbi.

Meglepő ismétlődés feltételezését kínálja a mai világhelyzet és a száz év előtti világhelyzet közötti hasonlóság. Száz évvel ezelőtt is a gazdasági életet a szabadjára eresztett kapitalizmus jellemezte. A jelszó a kereskedelem szabadsága volt, kötelező hitként, mint a sikeres gazdasági növekedés egyetlen helyes közege. Nagy igazság volt ebben, de nem mindenki számára. Például Közép-Európából, és benne a Monarchiából, azon belül is Magyarországról tízezrével vándoroltak el az emberek a nyomor elől a számukra felkínált amerikai bányák, gyárak részére. Ott szükség volt rájuk. Ilyen természete volt a gazdálkodás szabadságának.

Azután jött a nagy háború, aminek Európa számára nem sok értelme volt, nemcsak a vesztesei jártak rosszul, de a győztesei is. Csak Európán kívüli nyertesei lehettek, az igazi nagyon nyertes az Amerikai Egyesült Államok lett. Európa népei részére, emberi és anyagi veszteségein felül, egy őrlődő folyamat zárult le a háború által, amiben végleg megdőlt történelmük addigi, századok alatt kialakult rendje. A királyok, főurak, birtokosok uralmára, az Egyház, egyházak erkölcsi vezetésére alapozott rend a polgárosodás terjedésével már úgy is visszahúzódóban volt, de állta a támadásokat már több mint száz éve, a francia forradalomban fogant irányzatokkal szemben. A lassú folyamatot a háború utáni radikális átrendezés zárta le, ami átalakította Európa addigi rendjét. Akik nagy tételekben számolták a pénzt, nem tűrhették Európa méretes birodalmait. A nemzeti ébredések kulturális mozgalmaiban nem volt nehéz nacionalista hódító elveket gerjeszteni a francia homogén nemzetállam eszményesítésével. A nacionalizmust az első világháború győztesei emelték államhatalmi törekvések ideológiájává. Mint politikai perpetuum mobile, a nemzetállamokra darabolt Európában bármikor lehet háborús feszültséget gerjeszteni. Olyan földrészen, ahol minden államnak van féltenivalója vagy leszámolnivalója, könnyen talál szövetségest egy távoli nagyhatalom.

Ilyen Európa jött létre az első felvonás végén. Ezen az egyetlen járható pályán emelkedett fel előbb a győztesként tönkrement Olaszország, majd később a vesztesként tönkretett, liberalista posványba fojtott Németország.

De még az elsőnél maradva, a kereskedelem korlátok nélküli terjeszkedésének már nem volt akadálya, legyen az győztes vagy vesztes európai ország. Ez a szabadkereskedelmi irányzat leginkább a liberalizmus nevet viselte. Kedvenc politikai elnevezése a demokrácia. Mindkettőbe sok minden belefér, meg tetszetős is. De sok mindent el is takar, illetve sok mindennek menlevelet ad. Lényege a nemzetköziség. Ezzel sincs baj, amíg az elnevezés a nemzetek közötti közlekedésre utal. Azonban az internacionalizmus, internacionalista elnevezés a politikai gyakorlatban értelemszerűen antinacionálist, vagyis nemzetellenest jelent.

Az internacionalizmusnak volt egy másik ága: a kommunizmus, de egy harmadik is volt, az anarchizmus. Majd tucatjával a kinövéseik. Rátelepedett az internacionalizmus a munkásegyletekre, szakszervezetekre, munkáspártokra. A kapitalizmus által nyomorban tartott munkásemberben fölkeltették az úrgyűlöletet, forradalmakra heccelték, amikben legyilkolhatták a gyűlölt kapitalistát, természetesen a saját nemzetük kapitalistáit, de akár minden urat, papot, nadrágost. A proletáriátus dicsőségére.

A munkásember internacionalizmusa fából vaskarika volt, nemhogy külföldre, honi utazgatásra sem tellett neki. Mozgalmaik azonban nem szenvedtek anyagiak hiányától. A Szovjetuniót amerikai iparmágnások finanszírozták, természetesen a megelőző évtizedek oroszországi és európai társadalombomlasztó mozgalmait is. Az internacionalizmus, sokféle alakzataival, egy percre sem pihent a francia forradalom óta.

Akció reakciót gerjeszt. A fizika törvénye a politikában is működik. Mussolini szocialista újságíró volt, de nem volt beavatott a szocializmus működési mechanizmusába. Úgy gondolta, ahogy sokan mások: meg kell védeni a kizsákmányolt munkásembert, hogy megkapja a bérét, hogy emberhez méltó életet élhessen. Azonnal beleütközött az internacionalizmus falaiba. A kor szellemének megfelelően nemzeti pártot alapított, ami népszerűsége révén egypárturalommá vált.

Jó tíz évre rá közel ugyanez megismétlődött Németországban. Innét a többi már történelem. Amiről itt szó van, nem más, mint annak megállapítása, hogy ezeket, és minden egyéb nemzeti ellenállást, a nemzetköziség támadásai kényszerítették ki; egytől egyig reakció. Politikai fejleményei és következményei nem témája ennek az értekezésnek. Gazdasági vonatkozásáról csak annyit, hogy mindkettő, saját országa számára, rendkívül eredményes volt. Ebből sem vonunk le következtetést. Amit levonunk, az az, hogy soha létre nem jöttek volna, ha az adott emberi társadalom nem szenvedett volna kollektíve a nemzetközi szabadkereskedelem kizsákmányoló támadásaitól.

Az eddigiek történelmi háttérként szolgálnak, segítik a mai helyzet megértését. Európa tehát elveszítette élete rendjének tetszése szerinti megvalósíthatását. Az a kontinens, amely mindig ő maga termelte ki filozófiai útját, a rátelepedett fattyúhajtás előírásainak kényszerében éli megalázott szellemi életét. Politikailag parlamenti demokrácia, gazdaságilag piacgazdaság lehet a szoros keret. Európa számára mégis a német közgazdászok dolgozták ki a legmegfelelőbb rendszert, amikor a háborús összeomlás gödréből kellett kiemelni a maradék országot. Kiváló magyar közgazdász, Kádár Béla erről így számol be 1995-ben:

„Miért is fejlődött ki a szociális piacgazdaság német modellje? Az 1929–33 közötti nagy világválság után – amely jelezte, hogy a hagyományos liberalizmus már nem működtethető a XX. század második harmadában – kialakult, s a háború alatt megfogalmazódott egy olyan késztetés, hogy a háború után az akkori német kommandó-gazdaságot, hadigazdaságot fel kell, hogy váltsa valami más, és ez a valami más nem lehet a hagyományos liberalizmus modellje. Teljes megfelelője ez a magyar helyzetnek, ahol a központosított tervgazdasági modellt, majd az 1968 és 1989 közötti módosított tervgazdasági modellt kellett a piacgazdaság működési rendjének valamely változatára lecserélni. ...

A magyar politikai fejlődés egyik szomorú történelmi öröksége, hogy a globalizálódó nemzetközi kapcsolatrendszer követelményeire figyelő modernizációs elit általában nem fordított kellő figyelmet a nemzeti identitás, a nemzetgazdálkodási sajátosságok, a kisországi lét összefüggéseire. A jelenlegi [1995] politikai erőteret olyan kormánykoalíció uralja, amelynek mindkét tagja a globalizmus, illetve a globális institucionalizmus világához kötődik. Az egyén cselekvési szabadságának dominanciájára építő neoliberalizmus minden országra érvényes intézményrendszer fejlődésétől várja az egyén képességeinek kiteljesedését és a társadalmi problémák megoldását. E két évszázados értékrend, az ordó liberális mindenkor a legerősebb országok, politikai-gazdasági érdekcsoportok önmegvalósítását szolgálja, és jelenleg is a transznacionális vállalatok, globális szervezetek hálózati rendszerébe való integrálódás szellemi-politikai kovásza.”

Amikor valamely politikai párt teljesen odaadja magát külhatalmi érdekeket szolgáló politikai ideológiának, olyan politikát erőltet az országra, amivel a belső bajok nem orvosolhatók. Ilyen párt idegen érdekek szolgálatában áll, saját népe elárulásában szorgoskodnak. Rendszerint elvtársi fosztogatóként. A külhatalmak ilyenekkel szemben nem hálátlanok.

A magyar nép eléggé érzékenyen reagál az árulói tevékenységekre. A Horn-féle koalíciós kormány 72 százalékos parlamenti többségével már szinte kendőzetlenül űzte az országárulást. Ennek tudatában adott felhatalmazást kormányzásra az ország népe  1998-ban a Fidesz részére, amely akkorra már eljutott a politikai érettség fokára, felismervén a korábban vallott liberális elvek természetét, magyarországi alkalmazásának károsságát. Ez természetesen nem tetszett az USA-kormányzatnak, amely a neoliberális globalizmust van hivatva védelmezni.

A Heti Válasz ez évi január 11-i számából idézzük:

„Az amerikaiak bizalmatlansága a jobboldali magyar kormányokkal szemben messzire nyúlik vissza. A jobboldal miatti »aggódás« nem új keletű: legalább 1989-ig kell visszamennünk, felidézve azt az időt, amikor Washington és az amerikai sajtó a magyar demokratikus centrumot és a jobbközepet is gyanakvással nézte. Akkor írta le a Time hírmagazinban Strobe Talbott, aki később a Clinton-kormányban a külügyminiszter első helyettese lett, hogy Közép-és Kelet-Európában fennáll egy nem demokratikus, szélsőséges, intoleráns »jobboldal« feltámadásának veszélye. (Hangsúlyozni kell, hogy ez 1989-ban hangzott el.) Magyar szempontból később sem számított sokat, hogy demokrata vagy republikánus lakója volt a Fehér Háznak. Sokan emlékezünk Jackson Diehl 2002. március 4-i, a The Wash-ington Post-ban megjelent »Új NATO, régi értékek« című publicisztikájára. A szerző Orbán Viktor akkori miniszterelnököt azzal vádolta, hogy »a harmincas évekre emlékeztető nacionalista programmal« azonosul, majd azt állította, hogy »a Magyarországon áprilisban esedékes választások kapcsán a Bush-kormány azt reméli, hogy az Orbánt lekezelő magatartása elősegíti az ellenzéki szocialisták győzelmét«.”

2002-ben tehát megbukott az Orbán-kormány, Washingtonban talán pezsgőt nyitottak a győzelemre, illetve illetéktelen beavatkozásuk sikerére. Akkor szólt Orbán olyan értelemben, hogy most ne foglalkozzunk a győzelem elmaradásának okaival.

A fentebb idézett Kádár Béla így látta megvalósíthatónak a nemzeti összefogást 15 évvel ezelőtt:

„A történelmileg egyedülálló kihívások előtt álló – az egyidejű rendszerváltás, a szerkezeti korszerűsödés, az európai és világgazdasági integrálódás feladataival birkózó – országok felemelkedésének sikere a társadalmi egyetértés, a nemzeti összefogás mértékén, illetve az ezen alapuló cselekvőképességen múlik. E helyzetben természetes követelmény volna a korábbi ideológiai lövészárok betemetése.”

Magyarországon az ideológiai lövészárkok azóta is betemetetlenek, mert (nehéz szó következik) betemethetetlenek. A nemzeti oldal nem köthet kompromisszumot, nem közelítheti nézeteit ország és nép kifosztásában, nemzeti érdekek elárulásában szorgos, mindent szétlopó tolvajokkal. A megoldást a magyar választók döntése hozta meg. A teljesen hiteltelen baloldal ezzel a két párttal már aligha fog kormányra kerülni.

Teljesen megbukott a neoliberális gazdasági politika. Nagy történelmi alkalom, és egyúttal felelősség is, megvalósítani a magyar viszonyoknak megfelelő nemzeti érdekű gazdasági rendet, és elvenni az idegen vállalatoktól az ország életerejét elszívó lehetőségeket anélkül, hogy munkát adó vállalkozásaikat ne vigyék el az országból.

A 2010 áprilisában hozott döntést a nyugati világnak tudomásul kell vennie. Ez van, akkor is, ha nem szeretik ott túl a tengeren.

Tamás Gáspár Miklós, a bolsevizmus mennybevitelének apostola, szerint Európa közepén mindez azért játszódhat le (mármint a Fidesz elsöprő győzelme), mert az európai baloldal továbbra is gyenge, és maga sem találja önmagát.

Az idézett apostollal szemben a filozófiai magaslatot Orbán Viktor lépte meg, alábbi mondataival:

„A baloldal utolsó húsz éve annak a valószerűtlennek tűnő történetnek a korszaka, amikor a tőkével nem rendelkezők érdekeinek védelmezője, az államot a piaci profittörekvések társadalmi korlátjaként értelmező politikai család a tőkével rendelkezők érdekeinek kiszolgálójává, a piacosítás zászlóvivőjévé és az állam lebontásának szószólójává vedlik át.”

Más szóval lehullt az álarc. És ezt most azok is észrevették, akik hittek a szocializmusban. De folytatva Orbán Viktor írását (Magyar Nemzet 2009. július 25.), érzékelhetjük a magabiztosságát egy évvel a rendkívüli győzelem előtt:

„A magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport, amely, illetve akik az elmúlt hét évben elvették a magyaroktól mindazt, amit eddig pártállásra, ideológiai meggyőződésre, származásra, társadalmi, családi háttérre való tekintet nélkül közösen óriási nehézségek, hatalmas áldozatok árán felépítettünk és átmentettünk az elmúlt hatvanöt évben. ... Európában mindenhol a jobboldaltól várják a válság megoldását. Azt várják az Európai Unió polgárai, hogy a jobboldal teremtsen rendet, számolja fel azt a káoszt és bizonytalanságot, amit a bukott neoliberális politika hátrahagyott. Az európai jobboldalnak erősnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megőrizte vezető szerepét az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is.”

Az Európai Néppártot 1976-ban hozták létre tekintélyes európai kereszténydemokrata, illetve konzervatív politikusok. Az EPP jelenleg 38 európai országból 74 kereszténydemokrata pártot tömörít. Az Európai Tanácsban, azaz az EU állam- és kormányfők tanácsában a néppárt 13 tagállam vezetőjével van jelen, míg az újonnan választott 754 fős Európai Parlamentben övé a legnagyobb frakció, 265 fővel. Az EPP alapító tagja volt Wilfried Martens akkori belga kormányfő is, aki 1990 óta a néppárt elnöke. A Fidesz mellett az Európai Néppárt tagpártja a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP).

Mindezek ismeretében érzékelhetjük, hogy mennyire más a helyzet, mint a száz év előtti. Akkor egy izmos, hétfejű sárkányra emlékeztető, háborús győzelmétől mámoros baloldal ellen igyekezett védekezni az országonként elszigetelt lelkes jobboldal. Szívvel, lélekkel és ideológiával, de földi erő nélkül esélytelen volt a materializmus gazdag matériavilága ellenében. Kellett a XX. század százmillió halottja és a népek tömegeinek ráébredése arra, hogy az internacionalizmus félrevezette az emberiséget, nem oldotta meg, inkább mélyítette és szaporította a bajokat, és még nem tudni milyen világtragédia-tartalékai vannak. A liberalizmus alkonya új reményeket vetít az emberiség emberségesebb életének hajnalára.