Tisztátalan háború folyik Magyarország ellen a nagyvilágban és az országban
amiatt, hogy törvény született média-ügyben. Ezelőtt öt hónappal indult a Magyar
Országgyűlésben törvénymódosítási javaslatként a médiatörvény vitája. Akkor úgy
éreztük, hogy érdemes tájékoztatni olvasóinkat a javaslat lényegéről. Nincs
tudomásunk róla, hogy a hazai sajtó közreadott ilyen tájékoztatót. Ez is
hozzájárulhatott a jelenlegi támadások terjedéséhez, de az is megállapítható,
hogy a nemzetközi sajtóban megjelenő támadások megfogalmazói sem olvasták el a
terjedelmes törvényt, csak rikoltoznak liberalista szolidaritásból, hitelt adva
magyarországi elvtársaik rémisztgetéseinek, hogy oda van a sajtószabadság,
Magyarországon fasiszta diktatúra készül. Amerikai magyar testvéreink körében
sajnos nagy bizonytalanságot kelt a vezető amerikai lapokban megjelenő
magyarellenes hisztéria. Ennek eredete külön tanulmányt igényel. Ezúttal újra
közreadom internetolvasóim részére a média törvénytervezet ismertetését, amitől
a törvény csak lényegtelen pontokban tér el.
Csapó Endre
A média a nemzet alkotmányos intézménye lesz
(Megjelent a Magyar Élet 2010. július 22-i számában)
Törvénymódosítás folyamata zajlik a Tisztelt Házban, ami egy hosszadalmas igényt
hivatott kielégíteni – a tájékoztató ipar működési rendjének szabályokba
foglalását.
A hírközlő és szórakoztató tájékoztatás médiumainak (eszközeinek) – újság,
rádió, televízió – gyűjtő fogalmaként honosodott meg a média szó (a latin
eredetű médium többesszáma).
Az egypárti diktatúra korában nem volt vita, a Párt mindig tudta – mikor hogy. A
demokráciára való vezetett (megvezetett) áttérés idején, már 1989-ben,
fölvetődött a szabályozás igénye. Hét éven át vajúdott, míg végre megszületett a
Magyar Ország-gyűlésben 1995. december 21-én az, ami majd mint az „1996. évi I.
törvény a rádiózásról és televíziózásról” 1996 februárjában hatályba lépett. Ez
idő alatt ment minden a korábbi kádári pártállami korszak jogi kereteinek
medrében: a Magyar Rádió és a Magyar Televízió tovább élvezte monopol helyzetét.
Az MDF–SZDSZ paktum rögzítette ezt a politikai monopóliumot, azáltal, hogy a
médiaügyet is a „kétharmados” törvények sorába iktatta. Médiaháború néven folyt
a vita, ami ebből a kimozdíthatatlan állapotból keletkezett.
Az 1996-os rendezés megfelelt a liberalista elveknek és a piacgazdaságnak. Nem
zavarta meg a tulajdonosi viszonyokat, nem elvi alapon, még kevésbé nemzeti
érdekek mentén folyt a vita, ami volt, csak a politikai pártok között folyt:
hiszen a törvény a pártok kezébe tette le a média sorsát, ami nem volt
kedvezőtlen számára, ismerve az SZDSZ nagy befolyását a politikai életre. A
rendszerváltáskori első behatolók a multinacionális médiatulajdonosok voltak,
velük még 1989-ben a pártemberek kötöttek üzletet. A vidéki lapok teljes
egészében idegen kézre kerültek, nagyon olcsón kapták meg a megyei pártbasáktól,
akiknek tíz dollár is nagy pénz volt. Az országos és megyei sajtó túlnyomó
többsége így német és osztrák tulajdonba került. A külföldi befektetők már az
évtized elején élénken érdeklődtek a kereskedelmi tévék és rádiók alapítása és a
kábelrendszerek megvétele iránt. A törvény hatályba lépése után, a két országos
kereskedelmi tévéfrekvencia meghirdetésére három multinacionális pályázó – két
európai és egy amerikai konzorcium – is igényt jelentett be, s éles, peres útra
terelődő versenyt folytattak a tévéalapítási jogosultság megszerzéséért
A média mint hatalmi ág
Egy kis kitérőt teszünk annak érzékeltetésére, hogy mennyire fontos egy ország
részére a tájékoztatási és szórakoztatási ipar ellenőrzése.
A sajtó létrejötte óta tényező, hatással van a közösség gondolkodására,
ízlésére, erkölcsére, világnézetére, oktathat jóra is, rosszra is, buzdíthat
vagy lázíthat, szolgálhatja a nemzetet vagy idegeneket, ellenséget, bűnözőket.
Minderre volt már példa a magyar történelemben, kezdetektől napjainkig. A
negyvennyolcas ifjak, amikor sajtószabadságot követeltek, akkor a nemzeti
sajtóra gondoltak, szemben az elnyomó sajtójával vagy a cenzúrával, amivel a
nemzeti érdekek védelmét korlátozta a hatalom. A sajtó sokszor védelemre szorult
a hatalom ellenében.
A múlt század első felében a média még nemzeti kereteken belül működött, mára a
globalizációval benyomultak a transznacionális médiavállalatok, tőkeerejükkel
letarolták a helyi vállalkozásokat, átvettek minden olyan szerepet az országok
életében, aminek irányítása egyébként nemzeti érdek. Idegen, főleg amerikai
tömegkultúra nyomul az európai minőség kiszorítására, amit már amerikainak
nevezni is csak keletkezési helye alapján lehet, inkább illik rá a hollywoodi
származás.
Hovatovább a szórakoztató vonalon olyan kultúrasorvasztó mozgóképes behatolás
történik, ami ellen nem lehet védekezni. Csak példaként szolgál: Ausztrália
filmipara 30–40 évvel ezelőtt ontotta a jobbnál-jobb társadalmi tárgyú filmeket,
ma már nem talál elég közönséget az ausztrál film, mert a benyomult amerikai
hatásfilmek elrontották a közönség ízlését, már csak az a jó, ahol nagyhatású
gyilkoló eszközökkel látványos pusztítás ingerli az izgalmakat.
Egy internetállomás (worldinmyeyes) véleménye szerint: – Mint más „normális”
multinacionális vállalatok, a globális médiacégek is a tőkés libertantizmus
elkötelezett hívei. Sőt, határozott küldetéstudattal egy új, globális kultúra
követeinek tartják magukat, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket.
Ideológiájuk középpontjában a nyitott világ eszményképe áll, amelyben az eszmék
és tapasztalatok valódi versenye folyhat, és ahol nem bürokratikus kormányok
diktálják a médiapolitikát, hanem a fogyasztók ízlése és kívánságai, amihez a
médiacégek csupán alkalmazkodnak.
Ezzel szemben azt látjuk, hogy a globális média nem hozza közelebb az embereket
egymáshoz, ellenkezőleg lebontja a társadalmat egyénekre, akiknek semmi közös
tennivalójuk nincs a város, a község többi tagjával, akár a szomszédjával sem,
mert ő is, a szomszéd is ül a televíziós láda előtt, és élvezi az amerikai
művilági virtualitásokat és híreket, és ami körülötte történik, az már – boring.
Kell, hogy a médiának ereje legyen, amivel a folyamatokat befolyásolja. De nem
szabad, hogy ereje a választásokkal létrehozott hatalmi ágak legyőzésére váljon
alkalmassá. Fontos tudni, hogy a média olyan hatalmi ág, amelynek művelőit nem
válasszák, hanem alkalmazzák, mégpedig a munkáltatók szándékai szerint. A média
tőkeigényes, tehát üzleti vállalkozás. Ettől még lehet hasznos a társadalom
részére, ideálisan a köz érdekének képviseletével, ha kell, a hatalommal
szemben, de ennek kisebb az esélye, mint társadalomellenes érdekeltségének.
Végülis mind a törvényhozói, mind a kormányzói, mind a bírói, mind a média (és
egyéb, nem kodifikált) hatalom sok esetben kiérdemelne valamilyen
felelősségrevonással élő társadalmi ellenőrzést.
Már Bibó István is észrevette, és bátorkodott megírni a véleményét a
pártállammal szemben, arról, hogy az állam behatol a médiába, a kulturális
életbe, a maga céljaira felhasználva azt.
Ellenben most olyan történelmi időszakban vagyunk, amikor a liberálbolsevista
elveken igazgatott államapparátus és a liberálglobalista média nyomasztó
együttműködésének monopol hatalmát Magyarországon elsöpörte a választók akarata,
és ennek megfelelően a Fidesz-kormány nemzeti érdekű feladatának tartja, hogy a
tájékoztató ipart, pontosabban a közszolgálati médiát a nemzeti rekonstrukció
megvalósításának feladataira késztesse vagy kényszerítse. Ez természetesen
állami fedezetű beavatkozást jelent olyan értelemben, hogy megszünteti a nemzeti
média esélytelenségét a nemzetközi támogatást élvező nemzetellenes médiával
szemben.
A sajtószabadság nemes eszméje nem jelentheti azt, hogy aki bírja marja, mert ez
egy kis ország esetében az esélyegyenlőség elpusztításával jár. Az nem
sajtószabadság, amikor idegen média – úgy is mint hatalmi ágazat – rátelepszik
az országra, és szétbontja annak hatalomgyakorló harmóniáját. Éppen elég gondot
okoz országon belül megküzdeni a nemzetellenes elveket népszerűsítő egyes hazai
médiumokkal. Szükség van a nemzeti médiára, annak döntő jelenlétére minden
időben.
Bibó István az ő idejében abban látta a problémát, hogy az állam behatol a
médiába, a kulturális életbe, a maga céljaira felhasználva azt. Ezért
szorgalmazta, hogy „a szellemi élet, a kulturális termelés és
tömegkultúra-fogyasztás területén” is valósuljon meg valamilyen szervezeti
autonómia, önkormányzatiság, amely az államhatalommal szemben biztosítja
önállóságát és saját érdekeinek, törvényeinek megfelelő működését. Igen, azóta
átlendült a hatalmi viszony a másik végletbe: most éppen az országot kell
megvédeni idegen médiahatalmaktól a nemzeti média érvényesítésével. Erre kell
most egy új médiatörvény.
A nemzeti média tehát támogatásra szorul. A piac szabadságának értelmében jelen
lévő globális médiacégek műsorpolitikájára nem lehet hatni állami eszközökkel.
Egyedül az állami kezelésben álló úgynevezett közszolgálati hírközlő
vállalatokat tudja az állam törvényes szabályzatok alá vetni.
Magyarországon nem a pártpolitikai túlsúly ellen kell védelmezni a médiát – bár
néha az is szempont lehet –, hanem egészen sajátosan ahhoz a magyarországi
(másutt alig létező) állapothoz, hogy a magyar politikai mezőnyt egy – mondhatni
– világnézeti szakadék osztja két részre. A nemzeti érzésűekkel szemben egy
hatalmi és befolyási eszközökkel bőven felvértezett, főleg értelmiségi és annak
holdudvarát képező, kultúra iránt érdektelen réteg, gúnyol és ellenez mindent
ami magyar, ami nemzeti, ami keresztény. Nem új képződmény, a múlt század
legelején lépett fel a politika és társadalom mezőnyén, akkor magukat
kozmopolitának, nemzetközinek, nyugatinak nevezve. Abból az irányzatból gerjedt
életre a Károlyi-féle köztársaság és a Kun Béla-féle proletárdiktatúra. Teljesen
feloldhatatlan kettősség.
Média a nemzet szolgálatában
Tizennégy éven keresztül toldozgatták-foltozgatták az 1996-os médiatörvényt. A
Fidesz kétharmados győzelme kellett ahhoz, hogy olyan médiatörvény kerüljön
javaslatba, amelybe beépítetten jelenik meg a nemzet iránti elkötelezettség. A
törvénytervezet értelmében a közszolgálati média alkotmányos intézménnyé válna,
amelynek felügyeletét egy az Országgyűlés által választott hatóság, és egy
független tulajdonosi testület látná el. Ezzel kikerülne a politikai pártok
fogságából, azok kormányzati váltakozásaiból eredő bizonytalanságából. És ami a
lényeges „a közszolgálati médiaszolgáltatás céljainak megvalósulása felett az
állampolgárok egyes törvényben meghatározott közösségei őrködnének”. Ebbe a
testületbe egy-egy tagot delegálhat a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar
Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház, a Magyarországi Evangélikus
Egyház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Magyar Olimpiai
Bizottság, az Országos Rektori Konferencia, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara,
a Magyar Köztársaság települési önkormányzatainak szövetségei, illetve
szervezetei, a Magyar Köztársaság által elismert nemzeti és etnikai kisebbségek
országos önkormányzati szervezetei, a Magyar Köztársasággal szomszédos
államokban bejegyzett magyar kulturális szervezetek, valamint a családok
érdekeit védő és képviselő, Magyarországon bejegyzett érdekvédelmi szervezetek.
Érzékelhetően szélesebb társadalmi képlet, mint amit a politikai pártok tudnak
nyújtani.
A Közszolgálati Testület a társadalmi felügyeletet biztosítja a közszolgálati
médiaszolgáltatók és a nemzeti hírügynökség felett. A Közszolgálati Testület a
közszolgálatiság érvényesülését folyamatosan figyelemmel kíséri, és szabályozott
módon ellenőrzést gyakorol a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna Televízió
és a Magyar Távirati Iroda felett, az erre a célra megszerkesztendő kódexben
foglaltak végrehajtása kapcsán.
A benyújtott törvényjavaslat a sajtó alapvető jogait kívánja meghatározni. Az
előterjesztők a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól
szóló javaslat indokolásában úgy fogalmaznak, hogy az új, a jogrendszerben
korábban nem létezett „médiaalkotmány” közérdekű feladatokat oszt a médiapiac
szereplőire, amelyeket összefoglalóan ,,a közönség jogaiként” határoz meg.
Eszerint ,,mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az
országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai
és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”.
A javaslatban szerepel a média tájékoztatási kötelezettsége, valamint a
kiegyensúlyozottság követelménye. A fideszes politikusok emellett kitérnek az
alkotmányos rend és az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó
előírásokra, a gyűlöletkeltés tilalmára, és az emberi méltóság védelmére,
valamint a gyermek- és ifjúságvédelmi szabályokra, illetve bizonyos
reklámkorlátozásokra.
A törvényjavaslat a polgári törvénykönyv helyett a sajtószabadságról szóló
törvényben kezelné a sajtó-helyreigazítások szabályozását, amelynek új
elnevezése válaszadási jog lenne.
A törvényjavaslat hatálya valamennyi ma ismert médiumra kiterjed, beleértve a
nyomtatott és elektronikus sajtót, illetve az internetes tartalmak egyes
szabályozás alá vont részét.
A közszolgálati médiát (MR, MTV, Duna) nem vonják össze, azonban közös
felügyeletet kapna. A közmédiumokból közös nonprofit részvénytársaságot
alakítanának, azonban szervezetileg továbbra is önállóak maradhatnának. A Magyar
Televízió Közalapítványt átalakítanák Közszolgálati Közalapítvánnyá, a többit
(Magyar Rádió Közalapítvány, Hungária Televízió Alapítvány és a Magyar Távirati
Iroda Tulajdonosi Tanácsadó Testülete) megszüntetnék, feladataikat és vagyonukat
az új társaság venné át. Az új Közalapítványt egy kuratórium vezetné, tagjait az
Országgyűlés választaná, s tagja lenne az új médiatanács elnöke is. A kuratórium
éves beszámolóval tartozna munkáltatójának, az Országgyűlésnek.
A hírközlési törvényt úgy módosítanák, hogy abban új meghatározást kapna a
felügyelő hatóság, s annak szerepe, feladata is. A neve Nemzeti Média- és
Hírközlési Hatóság lenne, amelyet három, önálló hatáskörrel bíró szerv vezetne.
Az első a médiatanács elnöke – őt a miniszterelnök nevezné ki kilenc évre, maga
a Médiatanács, aminek tagjait az Országgyűlés választaná, valamint a hatóság
hivatala.
A fideszes képviselők által benyújtott törvényjavaslat szerint valamennyi
közszolgálati műsorszolgáltató, valamint az MTI-t irányító vezérigazgató számára
kötelezően betartandó Közszolgálati kódex tartalmazná a közszolgálati média és a
nemzeti hírügynökség számára előírt pontos feladatokat.
A médiát és hírközlést szabályozó egyes törvények módosításáról szóló javaslat
szerint megszűnne a jelenlegi formájában a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) és
Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), összevonásukkal létrejön a Nemzeti
Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH), amely autonóm államigazgatási szerv,
elnökét a miniszterelnök nevezi ki 9 évre.
A jogszabály rögzíti azt is, hogy az Országgyűlés határozatban a Magyar Rádió
Közalapítványból, a Magyar Televízió Közalapítványból és a Hungária Televízió
Közalapítványból létrehozza a Közszolgálati Közalapítványt.
A baloldal, a hazai és a külföldi, egyaránt elítéli a média megszabályozását.
Az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet)
sajtószabadság-képviselője felszólította a magyar kormányt, állítsa le a
médiatörvény-tervezetet, és kezdjen nyilvános konzultációkat a szakmai szereplők
részvételével a törvénytervezetek módosítása érdekében. „A javasolt törvények
nagyfokú aggodalomra adnak okot országuk médiaszabadságát illetően” – írta a
sajtószabadság-képviselő, Martonyi János külügyminiszterhez intézett levelében,
majd: „Elfogadásuk ahhoz vezethet, hogy az összes műsorszolgáltatást politikai
döntéseknek rendelik alá”.
Ki tudja, milyen információkra alapozta az EBESZ-tisztviselő ezt a mondatát,
amivel szemben pontosan az ellenkezője fog megvalósulni a magyar
médiatörvénnyel: kikerül az eddigi pártalkudozások, civódások huzavonás
állapotából, és – aminél már demokratikusabb nem is lehetne – mint fentebb
felsoroltuk – országos társadalmi szervezetek ellenőrzése alá kerül. Jó is lesz,
ha ezzel a törvénnyel tisztességre szorítják a sajtószabadosság betyárjait is,
de legfőképpen az lesz történelmi eredmény, hogy a közszolgálati médiumok
beállnak a nemzeti összetartozás megvalósítása törekvéseibe, aminek mi is
részesei akarunk lenni itt Ausztráliában.