CSUKOTT SZÁRNYAKKAL


Csukott szárnyakkal, borongós nép felett, vajh, hová repülhet az angyal?
Őrizzen minket? Emelje népünket? És elébb rajtunk segítni m'ért nem akart?
Vagy hogy vesszünk egy szálig, állván a trón elé, fénylő magasságban?
Megvallom, itt a földön jobban szeretnék megmaradozni magyarnak, becsületben
szegve mégoly keserves kenyerem, izzadva munkában, Mert az Istent dicsérni
angyali erő kell, görbült gerinccel, üres hassal.
Mi, itt ez bűzhödt árnyékvilág zegzugos sötétlő, vergődő forgatagában
homályló tekintetünk, kérges tenyerünk égre miként mernénk mutatni csak?
Káromkodék vala, hullék valahány csillag, satnyuló karunk sarat dagaszthat,
s ha jut még két szál nemes deszka, mit ránkvarrott zsákra borítnak,
emlékünk felett, égi feledéstől vezetve a kóbor kutyák is továbbszaladnak.
Egyetlen szablyasuhintás hangjának nyoma fülemben nemes hang, mert lelkemből
hatalmas, díszes futammal orgonák sípjai elszálltanak Magunk maradtunk itt a
porban, s maradunk. Tiszteltetem az imákat!
De, szavam megkötöm, szívem bezárom, míg a könyörgés éhkoppal jutalmaz.
Nem azért születtünk tudás népének, sorvadni, nyögni minden igák alatt!
Igen, tollatlan szárnyakkal lázadok! Dicsőbb, s nemesb a feladat, mit
születvén minden vérünk szerinti apróság e Hazáért vállalhat.
Mi, akik országot őrzünk, lelket emelünk, dajkálunk ősi mondákat, ha kell
imátlan, bár földig leborulva, alázattal maradunk magnak.


Budapest, 2007. november 28.

Lengyel Károly