Édentől Édenig


Mióta eljöttem onnan, hangosan lobogva kísér a lángpallos, tiltott almának
ízével számban kóbor lettem és magányos.
Kötöztem kínomban kőbaltát, s önmagamra vadásztam, felszállt a tiszta füst,
így voltam újra meg újra áldozat.

Csillagokat nézni közelről akartam, téglát vetettem, hogy torony tetején
otthonom karnyújtásra legyen.
Piramisok minden kövén bőröm egy darabja szárad, s közben a nagy folyó
locsog átkot és imákat.

Hódítottam aljasul, erővel. Hódítottak aljasul, erővel.
Adózó, igázó, hatalomrészeg álmokat kergettem.
Kellett a harc, a vér, a babonázón fénylő arany, önnön tébolyomhoz láncolt
korbácsolt rab maradtam.

Voltam Longinusz kovácsa, és megkésett zarándok, könnyeim sarában térdeltem,
varrtam templomi kárpitot.
Hadak nyomán botladoztam, félrerúgva útszélen hagytak, hisz nem értettem
igét igával miként alázhatnak.

Elsuhantak sietős vak évek, százak meg százak.
Nyomomban ősvádlón harcos angyalok jártak, mert egyik sem értette soha
elhaló halk szavam:
Nem vétettem, a bennem égő Ige lesz élő áldozat.


Budapest, 2007. december 15.

Lengyel Károly