Csurka István: Történelemhamisítás - Egy kis „ez-már-volt”



Ha az ember a történelmi előzmények nélkül akar megérteni egyes
jelenségeket, most például az ellenzék és különösen az MSZP és az elillant
SZDSZ vezető köreiből kicsapó megveszekedett nemzetellenességet, könnyen
tévedésbe eshet. Ez a magatartás nem most feltalált harci módszer. Tévedünk,
ha azt hisszük, hogy ennek a nemzetellenességnek csak a választási vereség,
az új törvények, az alkotmányozás és a hatalom visszaszerzésének a vágya a
kiváltója. Nem, ez a gyűlölet zsigeri. Ez, ami most folyik idehaza és
megtölti a kezükben lévő sajtót, a rádióikat, a televízióikat, és szétterjed
külföldön is, majd onnan visszaáramlik voltaképpen csak ismétlődés.
Brüsszel, az Európa Parlament igénybevétele a magyarság ellen és az egész
hatalmas világhálózat rámozdítása Magyarországra egyszer már lejátszódott. S
akkor sem csupán a politikai bukás miatti keserűség váltotta ki, hanem már
akkor is egy nem magyar gyökerű, sőt magyarellenes, kommunista és zsidó
stratégiával és taktikával bíró céltudatos bolsevik támadás volt. A jellege
és a szaga is azonos volt a maival: a kloáka magyargyűlölete volt.

1920-ban, Bécsben ezt írta egy vörös emigráns, a bukott és elmenekült Kun
Béla-diktatúra egyik mellékfigurája, egy újságíró, egy Roboz Imre nevű
zsidó, a saját emigrálását indokolandó. Tessék ezt elolvasni, s aztán
lélekben elharangozni egy magyar emigráns, Mikes Kelemen rodostói végtelen
fájdalmát, amint a tenger hullámzását hallgatva, elhagyott otthonára,
szeretett Zágonjára gondol.

Roboz, a bolsevik: ..A válás pedig az asszonyoktól és főként a szőke, zöldes
szemű és dagadó fehérkeblű asszonyoktól szintén nehezen ment mindég, ámbár
visszapillantva már az útról, megkönnyebbülten sóhajtottam fel és beláttam,
hogy a legmelegebben gratulálhatok magamnak, mert ismét sikerült elkövetni
életem legokosabb cselekedetét. Egy asszonytól megszabadulni ugyanis tiszta
haszon. Először: nem pazarol többé az ember se pénzt, se szívet, se ideget,
se becsületet. Másodszor: az ember ráköltheti a pénzét, szívét, idegét,
becsületét egy új nőre. (…)

Pokolba a parasztnak, féregnek való nosztalgiával, tűzre minden pesti
gondolattal, magyar gonddal, magyar ragadással. Fel a nagy utakra, a nagy
próbálkozásra, a csoda nagy idegenre! Ott messze is süt izzón a nap, ott is
illatos a virág, forró az asszonycsók, zengő a dal és csillogó az arany. Mit
silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Mit dideregjek gaz és
ostoba önmarcangolása láttán, mit fájjon nekem a pesti hitványság
kínszenvedése, mit pusztítsam büszke életkedvem, egészséges élni akarásom,
jogos emberi nyugalmam a magyar pusztulással? Miért legyek jó fia, hű fia
egy rossz hazának, hűtlen hazának! Hátam mögött a magyar táj: hadd maradjon.
Hátam mögött a magyar pusztulás: hadd pusztuljon. Nem kellettem, nekem se
kell. Gyenge népem, gyáva népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád. Munka,
gondolat, szabadság, erő, forradalmi láz: én felétek indulok, előre. Vissza
se pillantok rátok.

Lehetetlen nem hallani a 91 évvel ezelőtti kis-bolsevista emigráns hangjában
Heller Ágnes, Kis János, Halmai Gábor, Magyar Bálint és a többiek
„jogállami” hangját, és a magyarságtól való végleges elidegenedettséget.
Világos, hogy itt már nemcsak „világforradalmi kísérletük” bukása miatti
keserűségük szólal meg, hanem az a gyűlölet, amely betöltötte a lelküket már
akkor is, amikor még sikeresek voltak és benne ültek a hatalomban. Hiszen,
mit is csináltak akkor? Elsősorban gyilkoltak. A mai megnyilvánulások és az
1919 utániak között csak stiláris különbségek vannak, de azonos a
családellenesség, a nemzet iránti megvetés, a magyarság és különösen annak
parasztsága iránti lekicsinylés és a gyűlölet, amely ma: ápoltabb. Azaz
kozmetikázott.

És hogyan állunk az elvekkel? Hogyan lett az antikommunista, radikális
rendszerváltást hirdető, élcsapat SZDSZ-ből a pufajkás Horn szövetségese,
majd IMF vazallus és nyakig eladósító, főprivatizátor? Egyszerű: úgy, ahogy
Pogány Józsefből, a másik emigránsból, akit a magyar bíróság ismételt
kérésére sem adott ki a szociáldemokrata osztrák kormány – zsidó vezetésű
kormány –, hogy feleljen a Tisza-gyilkosságban játszott szerepéért. Bizony,
1918. október 31-én Pogány József, a Népszava újságírója volt az egyik, aki
betört Tiszáék Hermina úti lakásába és közvetlen közelről kioltotta a
Károlyi-féle hatalomátvételnek már sérült személyiségével, de még egyenes
gerincével útjában álló államférfi életét. S milyen utat tett meg Pogány
József, amíg a Hermina úti gyilkosságtól eljutott a bécsi emigrációba? A
harmadrendű zsurnaliszta, a Népszava, a szociáldemokrata munkáslap
vezércikkírója 1919. február 21-én, vagyis három és fél hónappal a gyilkolás
után, de alig egy hónappal a kommunista hatalomátvétel előtt még így ír a
„Népszavá”-ban: „Az úgynevezett kommunisták vezetői, akik egytől egyig nem
mások, csak a magyar munkásmozgalom kivetettjei, csak olyan alakok, akik
vagy tehetség, vagy becsület, vagy karakter híján nem tudtak beleilleszkedni
a magyar proletár mozgalom nagy keretibe, akiket a magyarországi
szociáldemokrácia száműzött és kikergetett magából – most mint erkölcsbírák,
mint fölényes kritikusok, mint kommunista apostolok merészelnek megjelenni.
(…) Nincsen olyan hitványság, amivel ezek az álkommunisták föl ne próbálták
volna kelteni az öntudatlan tömegek gyűlölködését és vad ösztöneit.” És egy
hónap múlva már ez a fröcsögő Kun Béla népbiztosa. De hát nem így történt az
SZDSZ majd-minden főemberével is?

Téved, aki csak a készséget és a politikai ügyességet és a gátlástalanságot
veszi észre az SZDSZ vezetőinek és Pogány Józsefnek a pálfordulásában.
Mindkettőben a tudatos magyarellenesség, a megvetés munkál és cselekszik.
Hajózom, amíg lehet a radikális antikommunizmus szelein, becsapom, akit
lehet – „Tudjuk, merjük, tesszük” –,  aztán a hatalom birtokában azt teszem
a tőlem idegen, megvetett néppel, ami nekem tetszik. Becsapom. Gyilkolom
fegyverrel és gyilkolom nyomorba döntéssel, privatizációval, rablással és
eladósítással. Az idegen becsapása nem bűn. Pogány József, miután 1919.
február 11-én antikommunistaként becsapta a Népszava munkásközönségét,
március 21-én hadügyi Népbiztos lett a bolsevista kormányban. Az SZDSZ
vezetőinek hasonló lépésére, Magyar Bálint, Kuncze Gábor és a többi
átállására csak azért kellett négy évet várni, mert előbb Antallal és
Borossal végeztették el a piszkos munkát. A kommunista-liberális szövetség
már a rendszerváltás előtt létrejött, Aczél György cionista munkálkodása
révén és az MDF választási győzelmével csak megerősödött. Az SZDSZ
különállása csak formális volt mindvégig. Mint ahogy 1917-18-19-ben Kunfi
Zsigmond szociáldemokrata vezérsége is mindig kommunista szolgálat volt,
amelyről a munkások és szakszervezeti emberek, a becsapottak mit sem tudtak.
Az SZDSZ valójában azonnal a kommunisták győzelméért kezdett küzdeni, a
„demokratikus ellenzék” a szovjet és a magyar pártot illető leleplezései
csalétek volt a horgon. Amelyen bizony, időnként fennakadtunk. A magyar
kommunista, mondhatni színzsidó emigráció gyűlhelye, menedékvárosa akkor a
szociáldemokrata Bécs volt. Bécsben működött az a magyarellenes központ,
amely a rendszerváltás idején e sorok írójától a New York – Páris – Tel-Aviv
tengely nevet kapta. Talán Bécset is bele kellett volna sámfázni. Nem
véletlen, hogy a váltás idején Aczél György elvtárs Bécsbe menekült. Lakása
volt ott és egy kis irodát működtetett, mint Kunfi, mint Böhm Vilmos, hogy
aztán élete utolsó zarándoklására induljon Jeruzsálembe és bocsánatot kérjen
marxizmusa miatt a rabbinátustól. Nem kellett vezekelnie. Elhagyta ugyan
ifjúsága cionizmusát, de Izrael megbocsátott neki: mindvégig zsidó érdeket
szolgált. Bécsben is, a Pártközpontban is.

Nem szabad, hogy az életkörülmények változása, valamint a
technikai-technológiai változások következtében beállott módszerbeli és
magatartásbeli különbségek elvonják a figyelmünket a lényegi azonosságról.
Ezek a bolsevisták és ezek a Kun Béláékkal fajilag többnyire azonos banditák
most sem a médiatörvény, az alkotmány és az alkotmányozás ellen küzdenek,
hanem az egész magyarság ellen. Még akkor is erről van szó, ha a mai nemzeti
táborban több olyan embert is találunk, akik származásuk révén
tartozhatnának oda is, de nem oda tartoznak. Ez is így volt akkor is. Mint
ahogy a színmagyarok között is voltak és vannak piszkos árulók. A
magyarságnak, a nemzeti összefogásnak ezekkel éppen úgy le kell számolnia,
mint a zsigerből magyarellenes bolsevikokkal. A bolsevizmus 1919 óta
világméretűen megerősödött. A birodalom majdnem megszűnt, de a világ
kormányzására igényt tartó erőszakosság most már nem is Moszkvában működik,
hanem a pénztőke világában. Ezt az a parttalan összefogás igazolja, amely
Daniel Cohen-Bendittól az IMF-ig és a hitelminősítőkig, Soros György nyílt
társadalmáig terjed. Horthynak és Orbánnak, függetlenül a köztük lévő
alapvető különbségektől, ugyanazok az ellenségei, s ha ezt nem ismerjük fel,
nem tudjuk magunkat, a magyarságot megvédeni sem a bécsi, sem a mai
internacionalista Cohen-Benditos magyarellenességtől. A kitagadottságtól,
amely végül is Trianonhoz vezetett, Horthy és egész rendszere rossz sorsa
lett. Horthy sorsa, trianoni sors van szánva nekünk és nemzeti
együttműködésünknek most is.

Ellenségeinket ugyanis sok minden érdekli, de a magyarság sorsa a
legkevésbé. Az 1919-es, 20-as és a mai emigrációs – mert hiszen Hellerék már
megint emigránsok – között csak az a különbség, hogy az első egy világégés
után, egy, a magyarságra nézve tragikus csonkolás közben, majd utána, de a
világliberalizmus csúcsra járásának idején történt, ez pedig ugyanennek a
világliberalizmusnak a végén. Most vége van a liberális hegemóniának. Az
ellenünk irányuló megveszekedett támadásoknak éppen az az oka, hogy számukra
szezonvég van. Ordítanak, hogy ne vegyük észre. Acsarkodnak és
fenyegetőznek, hogy féljünk. De végük. Az ázsiai néptömegek világerővé
válása korszakának kezdetén járunk és Európa önfelszámolásának korában
élünk. Ma a világpánik kortünet, de a világpánikot a bukott liberálisok
keltik. De ez nem könnyíti meg a helyzetünket. A pánik rossz tanácsadó. A
vérengzés és a vérengzés lehetősége nincs kizárva.

Azok, akik ma jogállamot követelnek és a médiatörvény ellen és az
alkotmányozás ellen lépnek fel, éppen úgy készen állnak a vérengzésre a
demokrácia nevében, mint annak idején Pogány József, a népbiztos.

Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mi mindenkor csak kísérleti nyulak,
génmanipulálásra is alkalmas állatok, ha nem tárgyak vagyunk a szemükben.
Számukra a cél érdekében minden meg van engedve. Károlyi Mihály az egész
nemzetellenes forradalom, az úgynevezett polgári és az úgynevezett
kommunista forradalom közötti átívelés naiv és elvetemült figurája, a vörös
gróf elolvasatlanul írta alá a lemondását, amellyel átadta a hatalmat a
proletáriátusnak, mert a nyilatkozat megfogalmazója a legbizalmasabb
munkatársa, Kéri Kramer Pál, újságíró, a Tisza-gyilkosság megszervezője. Ő
nem lőtt, neki fegyver nem volt a kezében, ő csak kitalálta Károlyi
gondolatát és megszervezte a gyilkosságot. Károlyi félt. Félt akkor is,
amikor azt hitte, hogy a vörösök meghagyják köztársasági elnöknek. Kéri,
persze tudta, nem így lesz. S vajon úgy lett-e, ahogy az 1990-es
Antall–Tölgyessy-paktumban megállapodtak? Kik ültek rosszhiszeműen és Kéri
Kramer Pálként annál az asztalnál és milyen nemzetellenes agitáció, milyen
nemzetközi nyomás vezetett oda, hogy leültek tárgyalni? Nem a bécsi 1919-es
bolsevista emigráció magyarellenes aknamunkájának egyenes folytatása volt a
paktum? Nem ült ott a paktum-asztalnál Kunfi, Jászi, Kun Béla, Kéri Pál és
Pogány József, a gyilkos? Dehogynem.

Kínzóak ezek az egyezések. De most már nem a régi Károlyikat és a régi Kéri
Kramer Pálokat kell kárhoztatni, hanem tisztán kell látni. Csak a felismerés
segít. Ma a vörös emigrációnak belföldi bázisai és kulturális intézményei,
óriási egyetemi befolyásai vannak, és hatalmas félrevezető apparátust tud
működtetni. Az alkotmányozást nem tudja megakadályozni, de az alkotmány
minőségére befolyással lehet. Az egész világra kiterjedő hálózatával el
tudja érni, hogy ugyanúgy hírbe hozza és megnehezítse a dolgát a mai
kétharmados magyar rendszernek, ahogyan hírbe hozta és aztán a második
világháború után az első hírbehozás alapján uralma alá hajtotta
Magyarországot. Horthy Miklóst 1944-ben száműzték, de őt és rendszerét
magyarsága miatt már 1919-ben elkezdték gyalázni Bécsben és megveszekedetten
gyalázták huszonöt éven át, majd negyvenöt évig, 1990-ig, – lásd Grósz
Károly Sportcsarnoki beszédét – és gyalázzák ma is. Az állítás ugyanaz: itt
most nincs demokrácia, mert a magyarság van hatalmon a saját hazájában.
Pusztán azért, mert a hatalom nem az ő kezükben van, mert, ha nem is
teljesen, de jókora részben magyar és keresztény kézben van. Vagy ott lehet.
Mert az ő kísérletük megbukott.

1918-ban Jászi Oszkár volt a nagy kísérletező. Mindent ő súgott Károlyinak.
Aztán ő is emigráns lett. Ma Magyarországon több intézmény is és sok
filozófus is elődjének, mesterének tartja Jászit. A bukottak az eltelt
éveket ma is szeretik kísérletnek nevezni. Fenntartva a kísérletezéshez való
jogot, amit a magyarok tudatlanságuk és maradiságuk következtében nem is
gyakorolhatnak, no meg azért sem, mert ők mindig a magyarságon
kísérleteznek. Hiszen mindig rajtuk kell kísérletezni, mert az a jutányos,
az a jó üzlet. Ha jól megfigyeljük a mai érveléseket, a mai vörös emigráció
ma is a kísérletezés jogához és dicsőségéhez ragaszkodik. Jászi-Jakubovics
Oszkárt, a radikális polgári demokratát, Károlyi Mihály támaszát idézzük:
Óriási jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a kommunista rendszer
gyakorlatilag kipróbáltassék. Ha sikerül, annál jobb: akkor nyitva áll az út
a fejlettebb világrend felé, ha nem, bár szörnyű áldozatok árán, az orosz és
magyar példa felszabadítja az emberiséget a kommunista tan zsarnoksága
alól.”

Ebbe a kísérletbe még, sajnos, Ady Endre is beleszédült élete egy bánatos
szakaszában, pedig ennél embertelenebbet, gonoszabbat, önzőbbet keveset
mondtak, írtak, gondoltak el valaha is. S a tragikus, hogy a kísérleti
műtőasztalra fektetett magyarság ma is elhiszi, hogy a Jászi-féléknek joguk
van az ember- és nemzetkísérletekre, a rajtunk való kísérletezésre. Sokan
még mindig elhiszik, hogy az az utópia, amelynek nevében a kísérletet
végrehajtják, meghozza az új világot.

Cohen-Bendit és Heller Ágnes ma is kísérletezni akar rajtunk. A mai Pogány
Józsefek pedig nyíltan és föld alatt, bojkottot szerveznek és a kisantantnak
szolgálnak. 1920-ban, amikor Magyarország kiterítve feküdt a feldarabolás
műtőasztalán, postai dolgozók európai munkásai nevében bécsi emigráció
közbenjárására Magyarország-ellenes bojkottot szerveztek. Pogány József,
Tisza István egyik gyilkosa, azonnal röplapot szerkesztett Bécsben: A vasút
álljon meg Magyarország határánál. A posta ne szállítson a fehérterror
hazája felé. A telefon és a távíró ne kapcsoljon Horthyék uralmának! A világ
proletariátusa tagadjon meg minden munkát, amely Horthy országának szolgál.
Teljes politikai és gazdasági bojkott a fehérterror Magyarországával
szemben. Nincs békekötés, se gazdasági érintkezés a fehérterror glóbuszával!

Pogány, Jászi, Kunfi és Kun Béla a kisantanttal és Leninékkel, Trockijjal
szövetkeztek a magyarság ellen és a megcsonkított, halálra ítélt megmaradt
országot akarták újra birtokba venni. Ne tévedjünk, ma is ez a cél, ezért
elleneznek minden magyarigazolványt, honosítást, magyar állampolgárságot,
ezért küzdenek a magyar kultúra ellen, ezért fröcsögnek és rikoltoznak,
acsarognak és szervezkednek ma is. Ez élethalálharc.