Gavallér János

Éretlen gyümölcs


Mikor régen, büszkén, néztem az égre,
hittem hogy ember, ember leszek…
töredékeket fog az agy, vagyok,
s épp ez a tudat, a gondolat,
vackolt a lelkembe, mint egy vakond:
- Honnan jöttem, hová megyek? Lehet,
képzelet a fájdalom, az élet…
Minden vagyok, és semmibe se néznek!
Packázik velem hetven-nyolcvan év.

Akkor régen, mint boldogság-tengerész,
szeltem az ember-óceán nagy vízét,
keresztbe, hosszába léptem, faltam
az élet ízét, repült a perc, a nap…
fürdetett az ég, fényes napsugara.
Akkor még… áldás volt a gyerek…
volt szerelem, család… és volt Hazám!
Minden vagyok, és semmibe se néznek!
Packázik velem hetven-nyolcvan év.

Hová tűnt a végtelen fénysugár?
A szülők szeméből a ragyogás?
Hová tűnt a kedv, a tánc, a mosoly?
Hová tűnt apám, anyám, az otthon?
Teremtő Isten, hova tűnt Hazám?
Hagyd ugyanúgy álmodni fiad,
ugyanúgy sírni, nevetni, ahogy rég,
mint a bölcsőben ringó kis tengerészt!
Fordítsd felém, a mindenség szekerét!

Minden vagyok, és semmibe se néznek!
Packázik velem hetven-nyolcvan év.
Árnyék kíséri léptem, méreg kenyér…
beosztott nappalok, lidérc éjek…
rohanok Isten… s az út, egyre több, hosszabb
és egyre görcsösebb, egyre rosszabb…
rohanok Isten, - mint éretlen gyümölcs-,
életbe csömörlött bábként rogyok eléd,
s csak kérdezek: Miért? Miért? Miért?

2011. 08. 30.