Végig az úton traktor, munkagép:

Nyugtalanító, baljós, furcsa kép,

S amerre csak mellettük elmegyek,

Toporgó, fázós, néma emberek,

Borús arcok, komor tekintetek,

A föld népének idegen szerep:

Kik mindig adtak, sohasem kértek,

Nehéz életük alatt megértek

Sok hosszú évnyi keserves múltat,

Akik egyre csak tűrni tanultak,

Most ők, a mindig tevékenykedők

Itt vesztegetik a drága időt

-- Pedig a munka otthon sem kevés --

Milyen végtelen elkeseredés,

Reménytelenség micsoda pokla,

Ami őket az utakra hozta,

Hogy mint Dózsa népe, várak ellen

Puszta kézzel, vagy kaszával menjen!

Szegény testvérem, kitől reméled,

Hogy tenni fog majd valamit érted?

Attól, ki puha karosszékben ül,

S iratok közt turkál részvétlenül,

Aki elbírál, dönt és osztogat,

Aki kezében tartja sorsodat,

Kinek dolga, hogy védje a gazdát,

De nem nézi, csak a saját hasznát?

S amitől életed függ talán,

Csak egy papír az íróasztalán . . .

Ki életében sosem volt éhes,

S a hatalomért bármire képes?

Vagy attól vársz talán emberséget,

Ki sosem vett emberszámba téged?

Aki a munkát mindig lenézte,

Mások munkáját váltotta pénzre,

Kinek nem a napi kenyér a tét,

Csak a dagadtra hízott bankbetét.

A pénz fontos egyedül neki,

És sohasem fogja megérteni,

Hogy amit csinálsz, azon mit szeretsz:

Nem gazda ő, csak hitvány lókupec.

Neki a jószág, mit vesz és elad

Nem Csillag, Ráró, Villám – csak darab.

S mit bánja, ha vágóhídra szánják,

Csak ő kapja meg érte az árát!

Neki a föld, mit megvett, nem terem:

Ahhoz munka kell és szakértelem,

És szív, mit pénzért kapni nem lehet,

Csak véredben örökölheted,

Amit rád hagytak rég-volt elődök,

Földhöz ragadt konok magyar ősök,

Kik, ha már-már elveszett az ország,

A sírból is százszor visszahozták,

Kik örökké görnyedtek, hajoltak,

Akiket ezerszer megraboltak,

S mégis, ha a harcok véget értek:

Az ő kezük nyomán lett újra élet . . .

És most, hogyha odafentről néznek,

Nem értik, e szép ország mivé lett.

Hogy munkától kérges, dolgos kezek

Alamizsnáért könyörögjenek,

Hogy a gép, amelynek dolgozni kell,

Most az országút szélén vesztegel,

Hogy a munkáért senki sem fizet,

S az áldott termés nem kell senkinek,

Akik dolgoznak, azok szegények

És a naplopók a példaképek . . .

Hogy a tisztesség ma már csak átok,

Nem értik ezt a cudar világot.

Ahogyan, testvér, te sem értheted,

Hogy azok ellen kelljen küzdened,

Akiket pedig azért fizetnek,

Hogy a bajban segítsenek nektek.

De éppen ők állnak veled szemben,

Akik közben kifosztanak csendben,

Hisz régóta az vezérli őket,

Hogy a földet megszerezzék tőled,Ami évszázadok óta éltet,

Ami az utolsó menedéked!

Tudják, ha elvesztjük földjeinket,

Többé semmi meg nem menthet minket:

Akkor hiába van erős kezünk,

Földönfutó rabszolgává leszünk!

Hát ezeknek álltok Ti útjában,

Kik az úton kitartotok bátran,

Kiket nem űz haza hideg, éhség,

Ti vagytok most az élő reménység,

Hogy nem végtelen a pénz hatalma:

Lassan bár, de őröl Isten malma,

Hogy az áldozat sosincs hiába,

Hogy a tavasz eljön nemsokára!

2005. február