Dr. Ilkei Csaba:

 „Ordasok közt éltem életem.” „Ott könnyeztem többször, hol nem láttak.”

   Horváth József tábornoknak, a politikai rendőrség (BM III/III Csoportfőnökség) volt főnökének verseskötetéről   

Évekkel ezelőtt, halála előtt 10 hónappal találkozni akart velem egy volt állambiztonsági tábornok. Meglepett, de nem mondtam ellent. A BM III. Főcsoportfőnökségének egyik csoportfőnökségén szolgált, de nem a III/III - nál, a volt belső reakció és szabotázselhárító csoportfőnökségen (nem ügyosztály!), amelyet a köznyelv politikai rendőrségnek hívott.

Úgy emlékszem, korábban csak egyszer találkoztunk, 1990-ben az Országházban. Most alig ismertem meg. Megviselték, elnyűtték, megalázóan leépítették a hatalom nélküli évek, testileg, lelkileg, szellemileg. Súlyos lelkiismereti kérdések gyötörték, családja felbomlott, korlátozta az arasznyi lét, többet volt kórházban, mint otthon, barátai meghaltak vagy elmaradoztak. Eltemette a szüleit is, két nagy gyermeke külföldre költözött, megtakarításait elemésztette az infláció, már főzni sem volt kedve, heteken át disznósajtot evett hagymával, márkás horgászbotját eladta.

Minden csak múlt idő volt körülötte, a korábbi hatalomtól kapott fényes évek emléke.  Akkor, háta mögött a politikai rendszerrel erőt mutathatott, évtizedekig tapsoltak neki, állami kitüntetéseket tűztek az egyenruhájára, most jelentéktelen senki, akit elfelejtettek, akit észre se vesznek, nem ismerik meg az utcán, a fiatalok arrébb lökik a villamoson, de nem adják át a helyüket.

Hallgattam órákon keresztül, megkönnyebbült, hogy elmondhatta. A saját történetét megtoldotta másokéival is, néhány máig meg nem írt rejtélyes ügy szereplőinek valós titkaival, melyeket ő tárt fel, de köteles volt hallgatni róluk. Úgy váltunk el egymástól, hogy neki nem sok van vissza, de hadd hívjon fel néha telefonon, beszélnie kell valakivel, aki a Cég múltját kutatja, s meg is bízik benne. Így is történt. És tíz hónap múlva meghalt.

(A tábornok verseskötete)

Most mégsem róla akarok írni. Csupán Ő jutott eszembe először, amikor jeles kutató társam nemrég meglepett egy furcsa verseskötettel, amely egy másik állambiztonsági tábornok neve alatt jelent meg. Évszám nélkül, saját szerzői kiadásban. „Szigorúan bizalmas! Különösen fontos!” jelzéssel, ami egykor az állambiztonsági belső jelentések jobb felső sarkában volt olvasható. A borítón a szerző és a cím:

Horváth József:

MARADJON KÖZTÜNK

Napjaink versben elbeszélve

A szerző: Dr. Horváth József (1931. október 10, Balatonkiliti, Holicska Anna – 2001. március 24, Budapest) ny. rendőr vezérőrnagy, a BM III/III Csoportfőnökség volt vezetője (1985. január 1 – 1990. január 15).

Négy testvére volt, hat elemit végzett. 1942-ben kezdett dolgozni egy üveggyárban, a Csepel Vasműveknél folytatta (1946-1947), majd asztalos tanonc 1949-ig. Akkor kerül az ÁVH-hoz, a karhatalomhoz, egyidejűleg belép az MDP-be. Kiképző- és politikai tiszt, 1955-ben főhadnagy. 1956 október 23-tól 29-ig a belső karhatalom I. Karhatalmi Zászlóalj 3. századának parancsnoka, 6 esetben vett részt bevetésen a felkelők ellen a főváros különböző pontjain.  Október 30-tól a rokonainál bujkált, de november 3-án elfogták a felkelők és a Budapesti Országos Börtönbe szállították. November 7-től az I. Forradalmi Karhatalmi Ezredben teljesített szolgálatot. Decembertől a BM Kormányőrség Politikai Nyomozó Osztályának operatív beosztottja. 1958-ban r. százados.

(A pályakezdő Horváth József)

1959-ben szerzett jogi diplomát, ezután nevezték ki a BM II. (Politikai Nyomozó) Főosztály 5. osztályára (belső reakció elhárítás) operatív beosztottnak, 1963-ban r. őrnagy. 1964-ben megbízott csoportvezető a BM III/III-4-a alosztályon, 1966-ban alosztályvezető a BM III/III-4-b alosztályon. 1965-ben elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, 1968-ban r. alezredes, majd Moszkvába küldték, ahol az SZKP KB Politikai Főiskoláján tanult 1970 és 1973 között.

 Hazatérése után a BM III/III-2 Osztály vezetője lett, az ifjúság körében végzett elhárító munkát irányította. Egy évvel később, 1974-ben átvette a kulturális terület elhárítását végző BM III/III-4 Osztály vezetését és kinevezték a BM III/III Csoportfőnökség helyettes vezetőjének, 1975-ben r. ezredes. 1979-ben az MSZMP Politikai Főiskolájának tízhetes vezetőképző tanfolyamának hallgatója.

Ez az az időszak, amikor felettesei egyre hangsúlyosabb elismeréssel értékelik a párt politikájának hatásos végrehajtását állambiztonsági munkájában, - ahogy írják - szervezetten és határozottan fellép a nyugati fellazító politika megnyilvánulásai, a nacionalista, antiszemita cselekmények, a szovjetellenes izgatás, az emlékműrongálások, az utcai garázdaság, az ellenséges röplapterjesztés és a falfirkálás ellen. A csoportfőnökség pártbizottságának tagjaként kellően aktív és kezdeményező, okkal érdemli ki a BM „héjája” jelzőt a munkás-paraszt hatalom büntetőpolitikáját következetesen képviselő osztályharcos állásfoglalásaival. 1981-től a BM III/III Csoportfőnökség vezetőjének függetlenített helyettese, 1984 –től első helyettese.

1985 januárjában nevezte ki a belügyminiszter a BM III/III Csoportfőnökség vezetőjének, októberben pedig vezérőrnaggyá léptette elő. Ha csak a tényeket nézzük, nincs mit tagadni: rendszerszintű változtatásokat hajtott végre az állambiztonsági operatív munka jobb szervezettsége, összehangolása és végrehajtása érdekében, információs és nyilvántartási rendszerét frissítette, számos intézkedésével bővítette, korszerűsítette a napi munka módszereit és eljárásait, az értékelést és az elemzést.

1986-ban, amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, szolgálati érdekből visszatartották. Részt vett a rendszerváltoztatást megelőző átmeneti időszak jogalkotási folyamatában, több forgatókönyv kidolgozásában, néhány leendő intézmény (pl. Nemzetbiztonsági Hivatal, Információs Hivatal) működésének megtervezésében. 1988-ban a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntették ki. A párt továbbra is a „munkáspolitika” erőskezű hívét értékelte személyében. (Szolgálati ideje alatt két fegyelmi ügye is akadt: szóbeli figyelmeztetést kapott éberség elmulasztása miatt 1961-ben, s megrovást az operatív munkában elkövetett hibáért 1965-ben.)

(Ülésezik a Nemzetbiztonsági Bizottság 1990-ben)

1990 januárjában azonban a Duna-gate botrány kirobbanása után, 15.-i dátummal levélben kérte felmentését Horváth István belügyminisztertől. Megkapta. Január 18-án a belügyminiszter parancsára jogutód nélkül megszűnik a BM III/III Csoportfőnökség.

A radikális társadalmi átalakulás, a változó világ új kihívásai új politikai elvárásokat fogalmaztak meg az állambiztonsági szervek tevékenységével szemben. A régi elhárító munka szellemisége, szervezettsége és módszertana egyre kevésbé volt alkalmas az ellenzéki erők elleni fellépésre, amelyek közül némelyekkel együtt kellett volna működni a békés átmenet és a társadalmi nyugalom megőrzése érdekében. A folyamat helyes irányba terelése és tartása céljából a különbözőségek ellenére alig keresték a követhető azonosság elemeit, miközben az állandó súlypont változások és eltolódások miatt gyakran még mindig a távolságtartás dominált ott is, ahol már kölcsönösen együtt kellett volna működni a társadalmi intézményrendszer kibontakozó reformjával.

Az új helyzetben némi bizonytalansággal, helyenként és időnként tanácstalanul és kilátástalanul keresték helyüket a titkosszolgálatok, a működési zavarok pedig hol tehetetlenséghez, hol teljes káoszhoz vezettek. Ezt tükrözte Horváth József magatartása és több megnyilatkozása is. Múltját meg nem tagadva abban reménykedett, hogy az MSZMP vezetése alatt álló olyan koalíciós kormány alakul (MSZMP-MDF), amely a választások után működőképes lesz hatalmi vákuum nélkül, s ami konszolidálhatja az alkotmányos alapokra helyezett állambiztonsági munkát is.

Az új feltételekhez való alkalmazkodás legjobb szándékát és törekvéseit is keresztülhúzta azonban a társadalom ellentmondásos politikai állapotának megannyi kiszámíthatatlan fordulata, különösen akkor, amikor az egymás után alakuló pártok az emberek feje felett kötöttek olyan nem várt alkukat, amelyek lehangolóan cáfoltak minden demokratikus reálpolitikai várakozást, jogállami alkalmazkodást és kapcsolódási lehetőséget a konstruktív kibontakozást hirdető erőkhöz.

Horváth Józsefnek csalódnia kellett, nem lett MSZMP-MDF kormány, ellenben 1990 februárjában Pallagi Ferenc r. vezérőrnaggyal, az utolsó állambiztonsági főcsoportfőnökkel együtt vádemelés nélküli ügyészi megrovásban részesítették a Duna-gate ügy kapcsán államtitoksértés és kötelességszegés ügyében. Amikor a legfőbb ügyész mégis vádemelésre adott utasítást, másodfokon hozott ítéletében a katonai bíróság 1991 májusában jogerősen is megrótta Pallagi Ferencet és Horváth Józsefet államtitok és szolgálati titok megsértése miatt.

Horváth József részben már ezelőtt, részben ezután írta meg könyveit, melyek közül ismertek: „A tábornok vallomása. Meztelenül a Duna-gate ügyben”, 1990; „A lehallgatástól a kihallgatásig. Tábornok vád alatt.”, 1991; „A kísértet fogságában”, 1991; „A III/III főnöke voltam, avagy a „Cég” együtt bukott a rendszerrel”, 1998.

Az első szabadon választott magyar országgyűlés megalakulása után, 1990. május 3-tól a frissen megválasztott Nemzetbiztonsági Bizottság egymás után idézte meghallgatásra a BM volt állambiztonsági vezetőit. Köztük volt Harangozó Szilveszter altábornagy, állambiztonsági miniszterhelyettes, a legismertebb BM III. főcsoportfőnök (1985-1989), a helyére kinevezett Pallagi Ferenc r. vezérőrnagy, aki 1989. május 1-től a legrövidebb ideig látta el az utolsó főcsoportfőnök feladatait, s Dr. Horváth József r. vezérőrnagy, BM III/III Csoportfőnökség utolsó vezetője.

(Horváth József és Ilkei Csaba a Nemzetbiztonsági Bizottság ülésén 1990-ben)

Első üléseinek egyikén eljárási kérdésként úgy döntött a 13 tagú Nemzetbiztonsági Bizottság, hogy a meghallgatásra idézettek mellettem, a jobbomon foglaljanak helyet. (A vendég után már az elnöki asztal következett.)  Miért volt ez számomra szerencsés? Azért, mert noha az említett vezetők egyikét sem ismertem személyesen, itt találkoztam velük először, testközelben nekem nyílt a legtöbb lehetőségem arra, hogy több órás jelenlétük alatt halkan beszélgessünk egymással. Akár a kávészünetekben, akár a bizottsági tagok csendesen hömpölygő, időnként unalmas felszólalásai alatt, netán akkor, amikor épp egyszerre mentünk ki a mosdóba.

Amikor Horváth tábornok november 22-én megérkezett a meghallgatására, s benyitott az előszobába, csaknem belém ütközött, a télikabátomat vettem le. Derűsen „Erőt, egészséget!” köszöntéssel fogadtam és bemutatkoztam Mire Ő: „Nem kell bemutatkoznia, ismerem a tévéből.” „Én viszont csak hírből ismerem…” „Jó vagy rossz hírből?” „Ilyet is, meg olyat is olvastam.” „Milyen újságot olvas?””A Magyar Nemzetet.” „No, abban sok jót nem olvashatott rólam.”

Így kezdődött. Aztán azzal folytatta már szomszédomként, hogy panaszkodott: félóráig keringett a parlament körül, míg végre beengedték. Ilyen régen nem fordult elő vele. Ha ő be akart menni valahova, oda be is ment. De ide nem ő akart jönni, ide mások hívták. Figyel itt valaki valamire? (Halkan beszélt, de kritikus szavai mögött éreztem még megmaradt belső tartását, dacos mormogással azt üzente: nehogy azt higgyétek, hogy most már a bolondját járathatjátok velem, ti még nem írhattok le engem.)

Ezt az első elégedetlenkedő mondatát egyébként benne hagytam abban a tanulmányomban, amelyet 11 évvel ezelőtt írtam ezen a hasábokon: „Állambiztonsági jegyzetek 1990-ből – A BM III Főcsoportfőnökség vezetői a Nemzetbiztonsági Bizottság zárt ülésein.” Itt olvasható: http://www.utolag.com/AllambiztonsagiJegyzetek_1990.htm

(Harangozó Szilveszter és Ilkei Csaba)

Harangozó Szilveszter a meghallgatás idején 61 éves, ő a legmagasabb rangú, de a legalacsonyabb színvonalú válaszokat adja. Amint már akkor papírra vetettem: mintha leépült lenne, csak a rövid kérdéseket érti, azokra rövid válaszokat ad, a bonyolultakat nem fogja fel vagy elfelejti az eredeti kérdést. Leegyszerűsít mindent. Titokba burkolózik a lényegi témaköröknél, elutasító a felelősségét firtató kérdéseknél, ilyenkor esküjére, az állami és szolgálati titokra hivatkozik. A sorsába beletörődött még mindig magabiztos ember, mert tudja, hogy nem lesz bántódása, nem lesz komoly felelősségre vonás. Egész pályáján zárkózott és rejtélyes volt, soha senki előtt nem nyílt meg, negyven éven át alkalmazkodott a párt elithez, különösen Aczél Györgyhöz. 1989. április 30-án vonult nyugállományba. Élete egyetlen nagy személyes kudarcélménye, hogy elkezdi, de nem képes befejezni sem az ELTE bölcsészkarát, sem a jogi karát. Meghallgatásának két legemlékezetesebb mondata: 1., Nem kerülhetett senki hamisítással nyilvántartó kartonra. 2., A hálózati személyeket beépítették az ellenzéki pártokba.

Pallagi Ferenc (akkor 54 éves) valójában csak az operatív technikai kiszolgáló BM III/V Csoportfőnökség tevékenységében járatos, ennek volt a vezetője 1978 és 1989 május 1 között, akkor lépett Harangozó helyébe BM III főcsoportfőnökként. Ezért az összefüggő nagy kérdések ellentmondásainak történeti áttekintése és a konkrét részletek elemzése nem bizonyult az erősségének, gyakran tévedett. Azt azonban tőle tudhattuk meg, hogy rögzítették a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság és a Minisztertanács üléseit is, de úgy, hogy a rögzítő tiszt nem hallgathatott bele, mert azt a gép rögtön jelezte volna.

(Pallagi Ferenc)

Amit a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjai tudni akartak az állambiztonság múltjáról és működéséről, arról Horváth Józseftől kapták a legtöbb, a legalaposabb, legpontosabb információkat. 18 éves korától, 1949-től szolgált a Cégnél, mindent tud, mindenkit ismer, imponáló a tudása, kitűnő az emlékezőképessége. Nem lehet zavarba hozni, kijavítja a képviselők tévedéseit, átfogalmazza rosszul feltett kérdéseiket. Az összefüggéseket úgy világítja meg, mint a legjobb oktatók a jogi egyetemen, amit elvégzett. Már megengedheti magának, hogy kritikus legyen, ne kendőzze el, hanem feltárja a hibákat, nem kíméli sem a Főcsoportfőnökséget, sem a pártközpontot, ahonnan az utasításokat kapták. Összegezve esetenkénti csendes magánbeszélgetéseinket is, megjegyzéseiből már biztosan tudhattam legalább két dolgot:

1., Pontosan tudta, hogy a 13 tagú Nemzetbiztonsági Bizottságba 4 volt állambiztonsági hálózati személy jutott be, hárman ott ültek vele egy légtérben, a negyediket (akit kétszer is beszerveztek) mindjárt az elején elküldték a Vatikánba nagykövetnek, jobb, ha nincs szem előtt. Ebben a könyvemben írtam róluk: https://mek.oszk.hu/18800/18898

2., Pontosan tudta, hogy beosztottai mit követtek el az általam létrehozott és vezetett televíziós MDF szervezet ellen az MTV-ben, s milyen módszereket vetettek be személy szerint ellenem. Finoman hozta tudomásomra, ügyesen elejtett félmondatokkal vezetett rá a megfejtésre, amit fanyar, visszafogott humorral érzékeltetett. Egyszerűen csak le kellett vonnom az adott következtetéseket. Anélkül, hogy bármit is állított volna, amit nagydobra verhetnék másnap. Aki így volt képes az árnyalt fogalmazásra, mondat szerkesztésre, társalgási stílus bravúrokra, attól nem meglepő, hogy később versírásra adta a fejét. Mindennek a valóságos alapjáról dokumentált történeti hűséggel számoltam be tavaly „Az első 3 év a 32-ből: 1988 – 1990, - Lakitelek, Magyar Televízió, MDF” című tanulmányomban, amely itt olvasható: http://www.utolag.com/Ilkei/LakitelekMTVMDF/Lakitelek.htm

Térjünk vissza Horváth József verseskötetéhez. Tehát a szerző saját kiadása, évszám nélkül, 74 oldal terjedelemben. Lektorálta és szerkesztette: Tóth László. A hátsó borítón Horváth József egy külföldi orgánum kérdésére adott válaszával hirdeti a kötetet:

„A történelem és a személyes élet körülményei kiszámíthatatlan környezetbe sodorhatnak mindenkit. Gondoljon csak Napóleonra, Görgey tábornokra vagy Eisenhower tábornokra. Tábornokként nagy hírt és magas tisztséget töltöttek be. Görgey tábornokra pedig még azt a nem éppen dicső jelzőt is hozzáragasztották, hogy a szabadságharc árulója volt. Éppen az az ember, aki a harctereken vezette csapatait a szabadságharc elleni hadseregekkel szemben. Ott harcolt, ahol lőttek. Azok hirdették árulását, akik biztos irodákban és kaszinókban hoztak politikai döntéseket, vagy éppen mulasztottak el. Az élet néha hamis rendező. Azt hiszem, velem is csúfot tett.”

(A verseskötet hátsó borítója)

Ezek a kissé csikorgó és nehezen illeszkedő mondatok aztán folytatódnak egy ismeretlen monogramú (D.T.) tollforgató „Utószó” című eléggé közhelyszerű ajánló soraival. Egyebek között így:

„Furcsa kötetet tart kezében az Olvasó! Egy tábornok lelkének rezdüléseit, gondolatainak csapongását. Érzelmi életének mélységeit… A sokat megélt, magasságokat és mélységeket megmászó (sic!), rejtett gondolatait feltáró ember! Talán nem is „író”, nem is „költő”, nem is történész. Ám hogy mélyen érző és gondolkodó ember, hogy az utat (a társadalom egészét foglalkoztató kérdéseket kutató, vallató) a jövőnkért felelősen cselekedni akaró ember: az biztos! Magányos, mint a történelem igazi gondolkodói (Jeremiás, Platón, Diderot). A valamit akaró, de gúzsba kötve élő, a társadalom és az erkölcs, a gazdaság valamint a politika csatájának senki földjén kóborló, öldökléseinek kitett (sic!) ÁLDOZAT!” (Így, nagybetűvel.)

Nem éppen vonzók ezek a rosszul fércelt sablonok a kötethez, amely – a találgatás szintjén – 1998 és 2001 között születhetett. (Az ÁBTL – ben nem található.)

Egyik első versében az „Örökséged”- ben megállapítja a szerző:

Rend, értelem, szerelem, jóság … van?

Ezt kerestem, de Én nem találtam.

Az „Utam” című vers azt jelzi, hogy noha hegyek zúdultak rá, leroskadt, fordult a világ, elsodorta az ár, mégis, bilincsbe verve, szívében késsel, vérezve, - nem hátrál:

Nem hátrálok, a senki földjén vagyok.

Előőrs vagy hátvéd? Halálra ítélt!

Génjeim parancsa szerint harcolok,

Haza, Nép, Jövő; jobb sorsra ítélt.

Sárdobáló új hősök kezében a hatalom, fázva ingázik parttól partig, de vajon örök üldözött lesz?  „Örök üldözött”:

Hulljon hát rám a sár, mit önnevezett hősök dobálnak,

Most kezükben a hatalom, vagy csak értük dolgozik,

Miközben a testemnél jobban csak a lelkem fázik,

S sorsom hajója partoktól partig ingázik.

Hol van a kikötő, mikor érem el? S fogadnak-e?

Vár-e ott rám a nyugalom, kívánt harmónia?

    Vagy örök mozgásban lesz hajóm partok között?

Nem nyervén nyugalmat, leszek örök üldözött?

A „Miért?” – ben úgy véli: egy ország hiszi bűnösnek, de ő nem fél a végzettől, bevárja a halált:

    A végzet rohan felém.

Én bevárom, tudom –

Illőn fogadom.

Egy ország hisz bűnösnek,

Ítéletük halál.

Ő megtalál.

Az „Embernek maradni” akkor született, amikor már csak illúziója maradt a jobb rendről, bár mindig készen állt csatázni az igazságért:

Lehetett volna más a sorsom, magam akartam így.

Magam választotta úton ért a szörnyű baleset,

A jármű, mivel utaztam szakadékba esett.

Csak utas voltam végig, más vezetett,

Más bűnéért a tömeg engem megkövezett.

Vállalom a sorsom, az úton mászva is tovább megyek,

És mindezt nem azért, mert mást nem tehetek.

Elhagyta a családja, a válásba beleegyezett, de őriz magában mindent, mi érték. „A válás kimondatott”:

Elhagyott a családom. – Én hagytam el?

Ki mondhatja meg igazán nekem?

Az „igényelt válásba beleegyeztem.”

A gyanúsítást már rég megelégeltem.

Így hát „szabad” lettem … egy elvált férfi,

Ki az idők szavát úgy hiszi, megérti.

Létemet biztosan tehernek vélték,

De én őrzök magamban mindent, mi érték.

A „Sorsom” –ban beismeri: ordasok közt élte életét, csak a remény vigyázott rá:

Sorsom? Egyedül az volt nekem!

Ordasok közt éltem életem.

Rám csak a jó remény vigyázott,

Sorsnak hívta magát és fázott.

           Oldott percet nem adott nekem,

Még kézen fogva sem járt velem.

(„Ott könnyeztem többször, hol nem láttak”)

A „Politikatermék” az egyik legkifejezőbb tömör beismerése a szerzőnek: „Ott könnyeztem többször, hol nem láttak.”

                Újra mondom, nem politizálok,

Jogos igényemért nem házalok.

Marad mi volt, mindig hazug remény.

A félelemtől mentes vélemény.

Gyermekként, szinte ostobán hittem

Y és X szavában, nevében.

A bíborszínű ég; a vörös szín,

Rém szégyent, halotti leplet hozott,

Ott könnyeztem többször, hol nem láttak.

Rossz lelkiismeretű nyomoroncok,

Sűrű sorokban jöttek, mint boncok,

Zord tél fagya, belém csontig hatolt,

Álmaimban hentesbárd darabolt,

Gondjaimra másom, némaként válaszolt.

Félig bénán, tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, a közeledő elmúlás nyomasztja. „Rosszakaróimnak”:

Hat kemény hónap van már mögöttem,

A Dantei pokol kínját átéltem,

Nyomorékká lett testem fájlalom,

De a lelkem megkeményedett nagyon.

Lehet-e így élni, vagy vessen véget az életének?  - erre a kérdésre válaszolt a „Nincs értelme” című versében:

Nincs értelme, tudom

Szégyenpír ég arcomon,

Pedig csak gondolom!

Mi lesz, ha kimondom?

A lét, mely körbefog,

Nem beszél, csak dadog.

Üres és visszafog,

Mint süketnéma makog.

Így élni lehet-e?

     Tovább ez mehet-e?

Mit bír ki szív, az ész,

Ha a léttől is félsz?

Becsült tisztasággal,

Igaz romantikával

És naivitással,

Nem élhetek e világgal.

   De én gyáva vagyok,

Halni nem akarok.

Ezért nem vetek véget,

Létezem, nem ÉLEK.

Hetvenéves korában, 2001. március 24-én halt meg Budapesten. Pályájának tényszerű bűneit sokan ismerik, versbe foglalt gyötrő lelkiismereti vívódásait alig néhányan. Sok mindent parancsra tett, de verset írni utasításra nem lehet. Ítéletet saját magáról saját elhatározásából, saját soraival hozott. Hatalom nélkül.

Dr. Ilkei Csaba

tudományos kutató