Párnába süppedő fehérség

 

Hosszú volt a repülőút hazáig. Elgémberedtek, megdagadtak lábaim mire a több mint húszórás repülő út után megérkeztem Budapestre. Bár reggel hatkor Bécsben voltam, de mégis fél tizenkettő lett, amikor végre földet értem Ferihegyen. Gyermekkori barátom várt a kijáratnál, megöleltük egymást, majd hazafelé indultunk a gyorsforgalmi úton Budára. Néhány házzal lakott csak messzebb Józsi a barátom, akivel az általános iskola nehéz éveit töltöttük együtt a Bem József utcai iskolában. Ez a néhány diákév életre szóló kapcsolatot teremtett közöttünk.

 

Mennyire más most ez a város, amelynek minden kis zeg-zugát ismertem még taxis koromból, mielőtt nekivágtam volna a nagyvilágnak. Most meg idegenül bámulom az autók hömpölygő áradatát az Üllői úton, kezem ijedten kap néha fogódzó után, mert itt még a forgalom is másként halad mint Ausztráliában. Elgondolkodom azon, hogy fele életemet itt éltem le ebben az európai nagyvárosban, s most őszülő halántékkal nézem visszatérve ide ezt a forgatagot. Biztos kezekben vagyok érzem, de a fáradtság figyelmetlenné tesz, már alig várom, hogy hazaérkezzek Budára. Persze a Margit híd le van zárva már egy jó ideje, tavaly is le volt, ez megnehezíti átkelésünket a Dunán.

 

Valahogyan mégis átvergődtünk a túloldalra, s a máskor egészen forgalmas utca, most mióta a hidat javítják, egészen barátságosan szundikál a csendben. Évente járok haza édesapámhoz, amióta azt mondta nekem 2003-ban, hogy - többet már nem jövök hozzád ide fiam -  Azóta járok haza rendszeresen ősszel. Óriás bőröndömet felcipelem a második emeletre, ahol már Zsuzsa nővérem a nyitott ajtóban várakozik. Tavaly óta Apu leromlott egy kissé, sőt amióta gyógyszereket szed nincs jól. Most is csukott szemmel fekszik az ágyban, kezével int, hogy megismerte hangom. Megölelem ezt a vézna kis testet, aki valamikor megjárta a Don-kanyart is, ahonnan szerencsésen hazavergődött élve, majd amikor fellélegezhetett volna egy kissé, vitték vissza az oroszok málenkíj robotra. Onnan is hazajött...

 

Szemei vörösek, kezeivel néha érthetetlen mozdulatot tesz, mintha hadakozna valakivel álmában, pedig nem alszik. Testvérem azt mondja, hogy most jól van... Tavaly, amikor visszarepültem az enyéimhez a tengeren túlra, egészen másként mutatott. Erőtől duzzadó munkáskezeivel átölelte vállaimat és hosszasan búcsúzott, szemeiben végtelen szomorúság csillogott, mert fia elutazott. Lassan, s óvatosan megtörülgettem szemeit, majd segítettem enni neki. Nagyon jól evett mindig, versenyt ettünk amikor tehettük. Most egy csésze levest is majd egy órán keresztül kell kiskanalanként beadagolni neki.

 

Nővéremmel élnek együtt azóta, amióta elmentem ebből a szép budai polgárlakásból 6 évvel édesanyám halála után. Kilencszer volt kint nálam alkalmanként fél évre. Világlátott ember mondhatná az, ki nem ismeri a magyar lélek mélységeit. Én is kilencedszer jöttem haza idén hozzájuk. 2003-ban vettem egy szép kis telket Nagykovácsiban, gondoltam röghöz kötöm magam, megalapozom jövőmet itthon arra az időre, amikor majd nyugdíjas leszek. Édesapámnak mindene a föld. Telkeket gondozott hol itt, hol ott, de mindig visszavették tőle valahogyan ezeket a parányi földecskéket. Legutóbb a Sas hegy oldalán bérelt egy földsávot a természetvédelmi terület határán, de azt is megnehezítették számára. Ekkor határoztam a telek mellett.

 

Minden évben együtt dolgoztunk hármasban az őszi betakarításnál. Amikor csak tehetik mennek a kertbe testvéremmel kettesben, ápolják, szeretik az életet adó földet, ami új erőt ad édesapámnak. Van rajta egy pici ház is, masszív kis kőház, amit nagyon megszerettek az elmúlt évek alatt. Szőlőt gondoznak, ásnak, kapálnak, gereblyéznek naphosszat, főleg miután a nővérem is nyugdíjba vonult. Már 88 éves is elmúlt Apu amikor újrakezdte Kovácsiban! Más ebben a korban megpihen, elalszik mint egy elhasznált gyertya, de nem így az én édesapám. Ágakat fűrészeltünk még tavaly is, ástunk, kiszáradt fákat döntöttünk együtt mint mindig, amikor csak tehettük. Gyalog jöttünk le a hegyről, gyakran már sötétedésben, mert ő mindig haza akart menni.

 

91 éves lehetett, amikor rosszul lépett le a buszról, s azóta sántikál egy kicsit, mert leszakadt egy izom a lábszárából. De így is nehéz volt vele lépést tartani felfelé a hegynek. Tavaly valahogyan megbotlott, és elesett az éjszaka folyamán, megütötte magát erősen, s azóta nem lehetett kicsalni a kertbe. Fájlalta derekát, inkább csak aludt. Velem azért kijött megint, mintha mi sem történt volna, mert jönni akart. Viszont miután elköszöntem tőle, nem akart menni többet. Néha taxiba tette Zsuzsa a nővérem, úgy vitte ki magával, mert megszokta az öreg úr, hogy kocsival mentünk abban az évben, mert Feri barátom odaadta használatba öregecske autóját.

 

Most amint itt ülök az ágya mellett, s halkan kérdezem tőle – Édesapám hiszel e Istenben? – azt feleli: igen. Majd kis idő múlva megkérdem, hogy akar e élni? Arra is igennel felel, mire én elkurjantom magam, hogy: akkor menni kell! Felállítottam csonttá soványodott lábaira, s elgyalogoltunk az ebédlő asztalig. Másnap már egy kis kört is tettünk a szobában, majd utána még egyet. Szép lassan beindult a rozsdás kis öregember, akivel már a lépcsőt is mászattam fél emeletre fel, ahol leült egy székre, s nézett kifelé az ablakon, le az udvarra, ahol régebben a sufnink volt, de már lebontották mióta gázzal fűtünk.

 

Még néhány nap telt el így lépcsőzve, egyre küzdött a gravitáció törvényeivel, mire úgy megerősödött, hogy képes volt lemenni lépcsőn a földszintre, majd vissza. Ekkor rám telefonált Feri barátom, hogy vihetem a kocsit megint ha akarom... Még aznap elindultunk ki a kertbe mint már olyan sokszor előtte tettük, és ez két menet két hónapon át nap mint nap. Eleinte csak pihent a kinti ágyon, de estefelé megkértem nővéremet, hogy sétáljanak le együtt, én meg utánuk mentem kocsival.  Szépen megerősödött, boldog volt mert együtt lehettünk újra szeretett földanyánk ölén. Egy este, amikor félhomályban heverészett ágyában, csak a bajusza látszott ki a takaró alól, mintha a torinoi lepel mását láttam volna megjelenni. Nem akartam hinni szememnek, a feje formája szakálla kivételével, ahogyan ott aludt, Őt láttam benne! 

 

Nem vagyok vallásos, de mint minden magyar ember, itt tudom szívemben a Jóistent. Itt van velem, magamban hordozom mindig. Keresztények vagyunk Szent István királyunk óta, de jómagam a Boldogasszonyhoz vonzódom inkább. Szívesen hallgattam viszont Böjte Csaba testvér beszédét Csíksomlyón az idei búcsún. Azt mondják ugyanaz, de mégsem... Ha tehetem évente ellátogatok oda, a napba öltözött Babba Máriához, és magyar nemzetemért könyörgök. Édesapámmal is csodát tett a szeretet ereje. Most lesz január elsején 95 éves. Úgy látszik valamihez nagyon ragaszkodunk mind a ketten.

 

 

Baranyi Győző