Prof. Dr. Botos Gábor:

 

Pártképviseleti rendszer, vagy a demokrácia csődje

 

Mielőtt a téma részletesebb elemzésébe bocsátkoznék, szeretnék tisztázni néhány alapvető fogalmat, tehát a demokrácia fogalmát, valamint a pártrendszerek típusait, azon célból, hogy e két intézményrendszer miként is kapcsolódik egymáshoz, miként mükődik a kettő – egymást mintegy kiegészítve, természetesen ideális körülmények és viszonyok közepette.

A demokrácia a politikai rendszerek egyike, a szervezett áll. közhatalmi intézmények egyik legrégebbi formája, amelyben a társadalom tagjai, ill. az állam egyenjogú polgárai (görög démosz) közötti kapcsolat a kölcsönös belátás és elfogadás alapján alakul ki, a közhatalom képviseleti szerveit, pedig választás útján jelölik ki. Retorikusan fogalmazva: a nép hatalma a nép által és a népért (Abraham Lincoln). A dem. politikai rendszerben a hatalom (megbízott) képviselői funkcióikat megszabott ideig (p1. a következő választásokig) töltik be, azokból visszahívhatók, a közérdek fölé rendelt önérdek érvényesítése, pedig közjogi eszközökkel korlátozható.

 

A demokrácia, mint politikai berendezkedés széles körű társadalmi részvételre épül, ebből következően az érdekbelátásban közös érdekeltséget (vagy érdekegységet) az állam minden szabad polgárának (pl. a parlamenti demokráciákban), vagy a több politikai párt egyensúlyára épülő (plurális) demokráciákban egyaránt célszerű elfogadnia. A dem. társ. berendezkedésre alapozott politikai rendszer az ókori városállamok óta részben a despotizmus ellenpéldája, mivel korlátozza a főhatalom kisajátítását, részben pedig a transzcendens elemek (pl. istenek, fajok, oszt.-ok vagy nemzetek nevében gyakorolt hatalom) fölött áll, elfogadva (de el is különítve) az egyéni érdekcélokat, mivel mindenkor a közérdeknek rendeli alá azokat. A politikai uralomgyakorlás a választás(ok) során megbízott képviseleti intézmények (pl. parlament, pártok, érdekszervezetek, igazgatási és kormányzati stb.) tisztségviselőinek, részvételi lehetőséget biztosít a politikai döntéshozási folyamatban, így elvileg az állampolgárok választók és választhatók, uralkodók és uraltak is egyszersmind (ahogyan azt Arisztotelész óta értelmezik). Mint „ideáltipikus" rendszer sosem létezett, megvalósulási módjait ezért éppúgy jelzőkkel illették, mint a szocializmus vagy kapitalizmus egyes változatait.

 

A demokrácia legtisztább változata a közvetlen népképviseleten alapuló direkt demokrácia (pl. az polisz), ahol viszonylag kisebb népesség közvetlen beleszólással, szavazással dönt az agórára – később, az ókori Rómában, a Forumra – kerülő kérdésekről; újkori és modern változatában a svájci kantonálas döntéshozás fóruma is ilyen. Szintúgy a megvalósult demokrácia mintája a parlamentáris (egyes változataiban a képviseleti) forma, amelyben a jelöltek versenyében a népszavazás dönt a kormányzati erők főbb szereplőiről, a politikusok pedig társ. megbízóik képviselőiként szerepelnek a közhatalom eléréséért folyó politikai küzdelmekben. A modern demokráciák többsége már a parlamentáris és a plurális demokrácia egyfajta keveréke, amely a társadalom érdektörekvéseinek versengő pártok formájában megvalósult intézménye.

 

A demokráciáknak nincs „egyetlen érvényes" (tipikus) modellje, s miként maguk a megvalósult rendszerek igen sokfélék, értelmezésük is követi e változatosságot. Elvont képletként, minőségjelzőként a kortárs politikatudomány a nemzetközileg elfogadott normák alapján dem. politikai rendszernek tekinti Európa keresztény államait, az USA-t és Kanadát, továbbá az eme szellemiséget követő számos politikai államot (pl. Ausztráliát és Új-Zélandot), illetve több olyan területet, ahol e nyugati államoknak jelentősebb történelmi befolyása volt, mint Indiát, Japánt, vagy ahol az alkotmányos berendezkedés alapjait lefektették, mint pl. Törökországban stb. – A m. dem. átmenet politikusainak többsége 1989-től a jogállamiság és a demokratikus szocializmus utáni parlamentáris modell kialakítását tekintette a fokozatos rendszerváltoztatás lehetőségének, az egyesületi törvény, a reformalkotmány, a jogállamiság kialakítása, a társ. szervezetek autonómiájának biztosítékai, a médiaszabadság alapján. A törvényhozó és a végrehajtó-hatalom elválasztása (gyakorlatilag feladatmegosztásuk megoldása), az új Alkotmány megszövegezése és folyamatos korrekciói, valamint a politikai intézményrendszer új végrehajtó hatalmi vagy ellenőrzési intézményeinek kialakítása (Áll. Számvevőszék, ombudsman, köztársasági elnöki funkciók bővítése, Ogy. és Alkotmánybíróság kapcsolatának szabályozása stb.) segítségével a többségi demokráciának és a többpárti rendszernek olyan parlamentáris hátterét alakították ki, amely elvileg többpárti egyeztetésre épül, szabályozó elve a konszenzus és a tolerancia.

 

Ezek alkalmazásával a formáldem. államból a parlamentáris demokráciába való átmenet lényegében erőszak nélkül megvalósulhatott, az alkotmányozás és a képviseleti elven működő parlamentáris berendezkedés pedig egyre inkább a népszavazásos megoldások felé közelít, biztosítva a stabilitást a politikai egyensúly fennmaradásával. 1

 

A pártrendszerek típusai: a pártrendszerek osztályozásának egyik legelterjedtebb módszere a rendszerben működő pártok számát veszi alapul. Duverger is, a legismertebb felosztást használja, amely kétpárti és többpárti rendszereket különböztet meg, ennek ellenére az itt nem tárgyalt nem versengő, egypártrendszer is érdekes variáns. Kétpártinak nevezzük azokat a rendszereket, amelyekben két hasonló méretű, a szavazatokért folytatott versenyben hasonló eséllyel induló párt verseng a hatalomért, azaz a végrehajtás monopóliumáért. A rendszer nyilvánvaló példái Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. A többpárti rendszerekben kettőnél több párt versenyének lehetünk tanúi, és a választásokon győztes pártok többnyire koalícióban kormányoznak. Olaszországban például a többpártrendszer ez idáig kizárólag többpárti vagy koalíciós kormányokat produkált. A többpártrendszerekben is előfordulhat azonban, hogy az egyik párt akkora többséggel nyer a választásokon, amely elegendő a többségi kormány megalakításához, így a koalíciós kormányokat esetenként egypárti kormány váltja fel. Így történt ez például a II. világháború után Norvégia, Svédország vagy az Ír Köztársaság esetében.

 

A pártrendszerek hagyományos elemzése általában a kétpárti típus előnyeit hangsúlyozta. Először is könnyebben elszámoltathatónak vélték a rendszert, amely egyértelmű alternatívát kínál a szavazéknak. Másodszor úgy gondolták, ez egy tisztességesebb rendszer, amely támogatja az egymást váltó kormányzatok intézményét, és megakadályozza, hogy egy párt vagy pártok egy csoportja hosszabb időre kisajátíthassa a végrehajtó hatalmat. A kétpárti rendszer mellett szóló harmadik érvnek a politikai önmérséklet kialakulásának elősegítését tekintették az elemzők, amennyiben mindkét versengő párt a politikai küzdőtér közepének elfoglalását tekinti céljának.

 

A többpárti rendszerek ezeknek az előnyöknek egyikével sem rendelkeznek. A szavazóknak nincs közvetlen beleszólásuk abba, ki alakítson kormányt, ennek eldöntése a választások utáni gyakran nehézkes, pártok közötti és pártokon belüli alkudozásokra marad. Az 1972-es hollandi választások után például 164 napig tartott, hogy a pártok tető alá hozzák a koalíciós kormányalakítási megegyezést. Másik érv a többpárti rendszerek ellen, hogy nem feltétlenül segíti elő a váltópárti kormányzást, hiszen egyes pártok olyan kulcsszerepbe kerülhetnek, hogy nélkülük semmilyen kormány nem tud felállni. Az ilyen pártok azután olyan befolyásra tehetnek szert, amely nem áll arányban valódi szavazatarány szerinti súlyukkal. A Német Szövetségi Köztársaságban például 1969 után évtizedekig nem állhatott fel egyetlen koalíciós kormány sem a szabad demokraták részvétele nélkül, akik pedig a szavazatoknak átlagosan kevesebb, mint 10 százalékát szerezték meg.

 

Harmadik hátrány, hogy a pártok nagyobb száma az intenzív ideológiai vetélkedésnek kedvez a közepet megcélzó versengés helyett. Ráadásul az elemzők a politikai instabilitást is a rendszer többpárti mivoltának tulajdonítják, mondván, hogy az ilyen rendszereknek a koalíciós kormányzás inherens eleme: egy-egy párt vagy csoport csak ritkán éri el a kormányzáshoz szükséges törvényhozási többséget, azok a szövetségek viszont, amelyek elérik, könnyen a pártok közötti csatározások helyszínévé válhatnak, adott esetben az összeomlásig. A többpárti rendszer kritikusai gyakran hozták fel a kétpárti stabilitás iskolapéldáját szolgáltató Nagy-Britanniát a weimari köztársaság, a francia Negyedik Köztársaság és a háború utáni Olaszország szerencsétlen sorsú kormányzatainak ellenében.

 

A kétpártrendszert a stabilitásával, a többpártrendszert, pedig a stabilitás hiányával azonosító nézetet a svájci és skandináv demokráciák példáira hivatkozva hamar megkérdőjelezték. A pártok nagy száma és a gyakori koalíciós kormányzás ellenére ezekben az országokban a politikai rendszer stabilnak bizonyult, és a mérsékelt irányvonalaknak is kedvezni látszik. Az ellenérv tehát röviden úgy hangzik, hogy a többpártrendszerek

 

sem egyformák, és a kétpárti, illetve a többpárti rendszerek közötti leegyszerűsítő különbségtétel nem lehet megfelelő alapja a pártrendszerek osztályozásának. A számszerű kritériumokon túllépve hatékonyabb, egyéb rendszerezési szempontokat is figyelembe vevő módszert kellett találni a pártrendszerek osztályozásához. Kezdetben, például Gabriel Almond és más szerzők bevezették a többpárti rendszer két alosztályát, a működő és a nem működő, avagy megmerevedett pártrendszereket, az elsőn értve a stabil, konszenzusos, skandináv típusú demokráciákat, a másodikon a töredezett, ideológiailag megosztott francia és olasz rendszert. A distinkciót tovább finomította az Arend Lijphart által kidolgozott együttműködéses demokrácia modellje, amelyet a szerző Ausztriára, Hollandiára és Svájcra alkalmazott, és segítségével a kulturálisan megosztott, avagy plurális demokráciák hatalommegosztási módszerét írta le. Legújabban Giovanni Sartori állította a középpontba a politikai pártokat elválasztó ideológiai távolság és a politikai versengés pólusainak, illetve e pólusok számának fontosságát. Sartori e két kritérium segítségével megkülönbözteti a mérsékelt és a polarizált pluralizmus (vagyis többpártiság) két formáját. Ily módon azonban Sartori visszatér a számszerűség hagyományosabb hangsúlyához, és azt fejtegeti, hogy a hatnál kevesebb pártot tartalmazó rendszerekben nagyobb az esély a mérsékelt pluralizmus kifejlődésére, míg a hatnál több párt jelenléte könnyen a polarizált pluralizmus megjelenéséhez vezet.

 

Bár feltételeztük a különböző pártrendszerek erényeit és hátrányait, még mindig nem jutottunk el az osztályozás alapjául szolgáló kategóriák felállításáig. Meddig kétpárti egy kétpártrendszer? Mikor válik az egyik típusú többpártrendszer másik típusú többpártrendszeré? Az első problémát az jelenti, milyen szinten képzeljük el az osztályozást. Egyes választási rendszerek aránytalanságait figyelembe véve a parlamenti helyek elosztásakor könnyen kétpártinak bizonyulhat egy olyan rendszer, amely a választások időszakában még többpártiként működött. Ezt a lehetőséget remekül példázza az 1983-as brit választás. Parlamenti szinten a Konzervatív Párt és a Munkáspárt együttesen a képviselői helyek 93 százalékán osztozott, vagyis a kétpárti szisztéma tökéletes megvalósulásának tűnhetett. A választásokon azonban csak a szavazatoknak összesen mintegy 70 százalékát szerezték meg, ez pedig igencsak megkérdőjelezi, vajon a kétpártrendszer kategóriájába sorolhatjuk-e a briteket.

 

A másik problémát annak eldöntése jelenti, hogy a parlamentben mikor beszélhetünk igazi kétpártrendszerről. Ismét csak a brit példára hivatkozhatunk, ahol bár a két nagy párt tökéletesen uralja a törvényhozást, a kisebb pártok is rendelkeznek képviselettel. És nem csak a két egyértelmű példáról, a liberálisokról és a szociáldemokratákról van szó, ide kell sorolnunk a walesi és a skót nacionalistákat, valamint legalább négy ulsteri pártot. Ennyi nem elegendő egy többpártrendszerhez? Más szavakkal, mikor kell egy pártot olyan fontosnak tekintenünk, hogy miatta egy pártrendszert kétpártiból többpártinak minősítsünk? Sartori felállított néhány egyszerű szabályt. Egy pártot akkor tekintsünk relevánsnak, ha már bejutotta parlamentbe, ha hatással tud lenni a kormányalakításra vagy úgy, hogy maga szerepelhet potenciális koalíciós partnerként, vagy úgy, hogy jelenléte ellenfelei koalíciós kedvét növeli. Ezen kritériumok alapján a brit példa egyértelmű kétpártrendszernek minősíthető, ahol a kisebb pártok parlamenti jelenléte sem igen befolyásolja a kormányalakítást.

 

A határvonalakat választási szinten nehezebb meghúzni, különösen, ha a többpártrendszerek fajtái között szeretnénk különbséget tenni. Kis európai demokráciák példáját vizsgálva, Stefin Rokkan egy hármas osztályozási rendszert javasolt, amelyhez alapul a pártok méretét és a többséghez képest képviselt arányukat vette. A „kiegyensúlyozott többpártrendszerekben" három vagy több azonos nagyságú párt található; a skandináv modellben egy nagy párt verseng három vagy négy nagyjából egyformán kicsivel; és végül a Rokkan által brit-német modellnek elnevezett szisztémában két nagy párt verseng egymással és egy kicsi párttal. Jean Blondel hasonló gondolatmenetet követve azokat a pártrendszereket nevezi kétpártrendszernek, amelyekben a két vezető párta szavazatok 90 százalékát kapja, azok a rendszerek pedig, ahol ez az arány csak kétharmados, a többpártrendszerek közé sorolódnak.

 

A két kategória közé Blondel beékeli a két és fél párti rendszerek átmeneti típusát, amelyek esetében két nagy párt és egy kicsi szerepel a küzdőtéren, mondván, hogy nem valószínűsíthető egy olyan politikai helyzet, amelyben három egyforma nagyságú párt alkotna tisztán hárompárti rendszert.

Az általános konklúzió az lehet, hogy bár a pártok száma igen fontos, a számbéli kritérium önmagában nem vezet a pártrendszer adekvát osztályozásához. Számításba kell venni a pártok egymáshoz viszonyított méretét és versengésük jellegét is.

 

Ezenfelül az is nyilvánvaló tény, hogy a két-, illetve kettőnél több párti rendszerek egyszerű megkülönböztetése nem különösebben sokatmondó, a többpárti rendszerek típusainak felállítása legtöbb esetben jóval relevánsabb következtetésekkel járhat. Végezetül pedig, bármilyen osztályokba soroljuk is a pártrendszereket, feltétlenül szükséges egyértelművé tenni, hogy parlamenti vagy választási szinten érvényes osztályozásról van-e szó. 2

 

Mint ahogy az általam ismertetett elemzésekből egyértelműen kiderül, a két rendszer akkor működik kellő hatékonysággal és viszonylag zavartalanul, ha nem akadályozzák ezt az összműködést különböző zavaró körülmények, tényezők. Mire gondolok elsősorban? A politikusok etikátlanságára, amely adott esetben morális válsághoz is vezethet, valamint az anarchizmusra és a szélsőséges liberalizmusra. Lássuk tehát először az anarchizmus mibenlétét.

 

Az anarchizmus uralomnélküliséget hirdető társadalmi elmélet. Az anarchisták felfogása szerint egyetlen hatalom sem lehet legitim. Minden embernek külső kényszertől mentesen, uralom nélkül kellene élnie. Az anarchia – a köznapi felfogással ellentétben – nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend. A társadalmi forradalommal létrehozott állam nélküli társadalom az emberek szabad szervezkedése nyomán kialakuló autonóm szövetségekből, egyesületekből, föderációkból épülne föl. Az anarchisták elutasítják az uralmi intézményeket (az állam, az egyház, a patriarchális család stb. intézményeit). Az erőszakhoz való viszony kérdésében elkülönülnek egymástól az uralmi intézmények képviselői elleni erőszak hívei, ill. az erőszak ellenességet valló anarchisták. Az anarchizmus részben a liberalizmus, részben pedig a demokratikus önkormányzati szocializmus eszményével érintkezik. Alapvető típusai: a kollektivista anarchizmus (képviselői Proudhon Bakunyin, Kropotkin és mások), az individualista anarchizmus (Stirner, Warren, Spooner, Tucker) és a teljes erőszaknélküliséget hangsúlyozó vallásos anarchizmus (pl. Schmitt Jenő Henrik). A kollektivista anarchisták a kizsákmányolás és a magántulajdon ellen is lázadnak. Az individualista anarchizmus libertarizmus, néven mindenek előtt az USA-ban vált erőteljes áramlattá. Elméletileg a klasszikus liberalizmushoz áll közel; alapvető eszméje az egyéni szabadság, szemben áll a magántulajdon és a szabadkereskedelem bármiféle korlátozásával (anarchokapitalisták). Az anarcho-szindikalizmus vagy forradalmi szindikalizmus a 19. század végén Franciaországban megjelent munkásmozgalmi irányzat. Az anarcho­szindikalisták az állam nélküli társadalmat az osztályharc alapján, a szakszervezetek irányította tömegsztrájk eszközével vélték elérhetőnek, és elképzelésük szerint az anarchista társadalom igazgatását is a szakszervezetek vennék át. Erős anarchista hatás érvényesült az 1968-as diákmozgalmakban, majd az anarchizmus alapgondolatai és szerveződési elvei megjelentek az ún. alternatív mozgalmakban is.

 

A magyarországi anarchizmus legjelentősebb alakjai: Schmitt Jenő Henrik filozófus a 19. sz. végén és gr. Batthány Ervin a 20. sz. elején. Schmitt a krisztusi eszme alapján megszervezett világnézeti forradalmat hirdetett. Az anarchista társadalom alapjai nála a felekezet nélküli testvérközösségek, a célnak megfelelő eszköz pedig az erőszakmentes szervezkedés, a tömeges erkölcsi önfelszabadítás. Batthány Szabó Ervin mellett az anarcho-szindikalizmus legjelentősebb elméleti képviselője is volt. A Tanácsköztársaság kikiáltása idején lépett színre Krausz Károly budapesti Anarchista Csoportja. Anarchista tömegmozgalom Mo.-on soha nem jött létre. Az anarchista szervezkedés hosszú évtizedek után a rendszerváltás időszakában éledt fel. 1988 novemberében jött létre az Autonómia Csoport, majd feloszlásuk után alakult meg 1990-ben a Budapesti Anarchista Csoport (később Anarchista Föderáció). 3

 

Mivel, mint ahogy az imént arra már kitértem, az anarchisták elutasítják az uralmi intézményeket, pl. az állam, az egyház, valamint a patriarchális család intézményeit, ha a demokratikus jogintézmények lehetőséget adnak számukra a közszférában való megjelenésre, és netán hatalmi pozícióba kerülnének, szerepük és jelenlétük alkalmassá válhat a pártképviseleti rendszerű demokratikus államok szétbomlasztásához, megsemmisítéséhez, amely együtt jár a teljes káosszal, természeti és morális katasztrófával.

Térjünk most a liberalizmus fogalmának elemzésére: A liberalizmus szabadelvűség: világszemlélet, eszmerendszer, ill. az ezen alapuló politikai irányzat. Pontos definíciója nincs, a fogalom használata jelentések sokaságát foglalja magában, a liberalizmus elmélete és gyakorlata gyakran ellentétben áll egymással. – A liberalizmus eszméi az angol polg. forr. idején jelentek meg, majd John Locke és a felvilágosodás hatására a 18. sz.-ban az amerikai gyarmatok és a polg. francia forr. küzdelmeiben nagy szerepet játszottak. Első megfogalmazása az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. A liberalizmus ered. a feudális kötöttségekkel és kiváltságokkal, tekintélyelvűséggel szemben a polg. átalakulás fontos elemeit fogalmazta meg, pl. jogegyenlőség, sajtó- és gyülekezési szabadság, szabad vallásgyakorlás, népképviselet stb.

 

A liberalizmus főbb elvei: a gazdasági életben a korlátozások nélküli szabadverseny, politikai tekintetben a szabadság egyenlőség követelése, a politika szekularizálása (a vallás magán – és nem áll. ügy), vallási tolerancia, az állam hatalmának korlátozása (antietatizmus), a hatalommegosztás, az állampolgárok jogainak biztosítása az állammal szemben. A liberalizmus alapvetően az individualizmust, az univerzalizmust képviseli. A liberalizmusnak több irányzata alakult ki, p1. a R. Cobden képviselte manchesteri isk., a libertarianizmus, a liberális konzervativizmus (klasszikus képviselője A. Ch.-H. C. Tocqueille), valamint a szociál liberalizmus, amely az állam fokozottabb szerepvállalását vallja. A liberális elvek nagy része ma már a legtöbb polg. párt programjába is beépült. Az 1960-1970-es években a fejlett kapitalista országokban nagyrészt eltávolodtak a klasszikus liberalizmustól, a neoliberalizmustól, pl. a szabad verseny túlhangsúlyozásával, az áll. vagyon teljes privatizációjára törekvéssel, a nagy nemzetk. tőkéscsoportok támogatásával, a szabadságjogok szélsőséges kiterjesztésével, a globális világrendszer kialakulásának szolgálatába állt. A liberalizmust azzal is vádolják, hogy hatalmi céljai érdekében törekszik a társadalom, ill. az egyén elidegenítésére hagyományaitól, örökölt – nemzeti, vallási, transzcendens stb. – értékrendszerétől, és uniformizáló, üzletesítő törekvéseivel elutasítja a lokális-nemzeti sajátosságokat és felelősségeket. Az egypólusú világrendszer létrejötte után, az 1990-es években egyes hívei egyenesen a liberalizmus végleges győzelméről beszélnek – Magyarországon a szabadelvűség eszméit a reformkori nemesi ellenzék tette magáévá. A nemzeti és demokratikus reformokért küzdő szabadelvű irányzat az 1832-34. évi Ogy.-en jelent meg, később a liberalizmus nagy szerepet játszotta kiegyezés (1867) létrejöttében és az Osztrák-M. Monarchia politikai életében.

 

Deák Ferenc szerint „csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez: szabadság és tulajdon". Vezető 19. sz.-i szabadelvű gondolkodóink és politikusaink: Kemény Zsigmond, Eötvös József, Deák Ferenc, Tisza Kálmán, Tisza István. A 20.sz. két vh.-ja között a liberalizmus háttérbe szorult mind a közgondolkodásban, mind a politikai életben. Szegfű Gyula Három nemzedék c. művében a liberalizmus terjedését tette felelőssé a magyar társadalom problémáiért. 1945 utána liberalizmus alapvető eszméi világszerte, így Mo.-on is beépültek a közgondolkodásba és a politikai pártok eszmerendszerébe. A kommunista rendszerek bukásához is jelentős mértékben járult hozzá az emberi jogok érvényesülésének követelése. A kommunista pártállamból a polg. demokráciába való átmenet idején elsősorban a Szabad Demokraták Szövetsége tűzte zászlajára a (neo)liberalizmus eszméit, gyakorlati politizálásában – kezdeti antikommunista frazeológiája ellenére –azonban a baloldalhoz, a szoc. párthoz kapcsolódik (MSZP- SZDSZ koalíciós kormányzás, 1994-1998, ill. 2002-től). Az MDF Antall József által fontosnak tartott hármas eszmerendszerének része a liberális eszmerendszer, annak is ún. nemzeti konzervatív ága. A Fidesz M. Polgári Párt (2003-tól Szövetség) a konzervatív nemzeti szabadelvűség képviselője az ezredfordulón; önmeghatározása szerint „nemzeti elkötelezettségű, mérsékelt szabadelvű párt". – A liberális pártok nemzetk. szervezete az 1947-ben alakult Liberális Internacionálé. 4

 

A liberalizmus a maga klasszikus értelmében tehát humanista eszmei célokat hirdet, ezért tehát nem szélsőséges, és nem is romboló jellegű. Bomlasztó és rombolóvá tehát csak akkor válhat, ha szélsőséges elemek eredeti eszmei céljaitól eltérítik, és hamis illúzióktól fűtött eszmék terjesztésével megindítanak egy negatív folyamatot, amely a jogállamiság teljes felbomlásához vezet, elősegítve ezáltal szélsőséges eszméken alapuló diktatúrák hatalomra kerülését is.

Mindezek után tehát rátérnék mondanivaló lényegére, vagyis lehet-e pártképviseleti rendszer a demokrácia csődje, vagy akár fordítva is!!

 

Válaszom erre az egyidejűleg kimondott igen és nem. Lehet, ha eluralkodik a közéletben ugyanúgy, mint napjainkban az etikátlanság, a moralitás teljes, vagy részleges hiánya, a kapzsiság, az elszegényedés, a bűnözésre való hajlamosság kialakulása és egyéni érdekeknek a közérdek fölé való helyezése, valamint az eszmei értékekben való hit teljes hiánya. Miként lehet a negatív folyamatok bekövetkezését megelőzni és van-e mód a felgyorsult ütemű fejlődésnek indult világunkban – e bekövetkezhető vagy már bekövetkezett negatív tendenciák visszaszorítására, felszámolására? Válaszom egyértelmű igen, tehát optimista. Erősíteni kell a közerkölcsöt, a politikusok megvesztegethetetlenségét, hozzáférhetetlenségét, a nemzet fennmaradásáért érzett felelősségtudatunkat, a felsőoktatás és egyáltalán az oktatás színvonalát, mindenki számára lehetővé kell tenni a képességeinek megfelelő munkahelyhez való jutást, munkahelyek létesítését, virágzó ipar és kereskedelem kiépítését, a kétkamarás parlament, valamint a történelmi alkotmány helyreállítását, a globalizáció helyett pedig a nemzettudat kiépítését, hatékony és ütőképes véderő létrehozásával. Az alsóházban pártok helyett egyre inkább az érdekképviseleti szerveknek kell megjelennie, vagyis pártok helyett a kamaráknak.

 

A felsőháznak pedig, már megvan a maga forgatókönyve, mint ahogy erre a korábbi eszmefuttatásaimban már kitértem.

Ha ezek a pozitív folyamatok az Európai Unió minden egyes államában megjelennek, bizakodóan nézhetünk közös jövőnk elé! Ezen rövid és tömör eszmefuttatásból az a konklúzió vonható le, hogy a pártképviseleti rendszer fokozatos átalakítása érdekképviseleti rendszerré a demokráciának nem csupán a megmentését, hanem felvirágozását és továbbélését is elősegíti majd.

Budapest, 2007. 10. 15.                                                           prof. dr. Botos Gábor


Jegyzetek:
1. Bibó István: Válogatott tanulmányok. 1-3. (Bp. 1986); Almond, G.A-Powell, G. B.: Összehasonlító pol itológia.(Bp., 1996); Paczolay Péter-Szabó Máté: A politikatudomány kialakulás (Bp.1996); A politikatudomány arcai. Szerk. A. Gergely András-Bayer József-Kulcsár Kálmán. (Bp. 1999); Sartori, G: Demokrácia.(Bp. 1999).

2. Politikatudományi enciklopédia, Bp. Osiris, 2001460-2.

3.
Bozóki András — Sükõsd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. (Bp. 1994.) Anarchizmus. (Bp. 1991.) ; Anarchizmus ma. õsszeáll.: Bozóki András, Seres László, Sükösd Miklós (Bp. 1994.)

4. Magyar liberalizmus. (modern ideológiák. Bp., 1993.); Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép-és Kelet –Európában. Az 1993. febr. 27-28. között Budapesten, a Friedrich Naumann Alapítvány által rendezett konferencia előadásai. (Bp., 1993).;Friedman, M.: Kapitalizmus és szabadság. (Bp., 1996); Gray, J.: Liberalizmus. (Bp. 1996); Kekes, J.: A liberalizmus ellen. (Bp., 1999); Szacki, J.:
Liberalizmusa kommunizmus után. (Bp., 1999); Csizmadia Ervin: Két liberalizmus Magyarországon. (Bp. 1999); Molár Tamás: A liberális hegemónia. (Bp. 2001).



Felhasznált irodalom:
Bibó István: Válogatott tanulmányok. 1-3. (Bp. 1986)
Almond, G.A-Powell, G. B.: Összehasonlító politológia.(Bp.,1996)
Paczolay Péter-Szabó Máté: A politikatudomány kialakulás (Bp.1996)
A politikatudomány arcai. Szerk. A. Gergely András-Bayer József-Kulcsár Kálmán. (Bp. 1999)
Sartori, G: Demokrácia.(Bp. 1999).
Politikatudományi enciklopédia, Bp. Osiris, 2001
Bozóki András – Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. (Bp. 1994.)
Anarchizmus. (Bp. 1991.)
Anarchizmus ma. Összeáll.: Bozóki András, Seres László, Sükösd Miklós (Bp. 1994.) Magyar liberalizmus. (Modern ideológiák. Bp., 1993.)
Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép-és Kelet –Európában. Az 1993. febr. 27-28. között Budapesten, a Friedrich Naumann Alapítvány által rendezett konferencia előadásai. (Bp., 1993)
Friedman, M.: Kapitalizmus és szabadság. (Bp., 1996)
Gray, J.: Liberalizmus. (Bp. 1996)
Kekes, J.: A liberalizmus ellen. (Bp., 1999)
Szacki, J.: Liberalizmus a kommunizmus után. (Bp., 1999)
Csizmadia Ervin: Két liberalizmus Magyarországon. (Bp. 1999)
Molnár Tamás: A liberális hegemónia. (Bp. 2001).