Tegyük tisztába 1956 októbere Történetét, 1. rész 
(mielőtt végleg elferdítik, ahogy ez mindig szokásos volt Magyarországon !)

Tegyük ezt amíg élnek a szemtanúk! Mert most fog elkövetkezni az hogy a nemzetünk tolvajai, tönkretevői a „baloldali” nosztalgiát táplálva, egymás után fognak a legaljasabb Ávós pribékekből is nemzeti szenteket csinálni.

Mint láttam és hallottam  a 2009 es megemlékezéseken keresztül, még a polgári avagy jobboldali orientációjú TV-k emberei is vajmi keveset tudnak az 1956-os eseményekről, ezért nem is kell csodálkozni amikor a gyerekeink az iskolákban 56-ot Petőfivel, meg Kossuthtal hozzák össze. Bár 56 „14 pontja” az Petőfi 12 pontjából kapott inspirációt mint látni fogják az általam ide citált szövegekben, amelyek a teljes szavahihetőséget bírják, mert az 56-os tanúk még élnek! És számtalan korabeli dokumentum még meg volt található.

Hát kezdjük a kezdetnél a budapesti Műegyetemen:

1956 október 22 Attilával a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely most a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most tűnik ki a többi közül. Legtöbbjükről semmit sem tudtam akkor. Mikor Attila észrevette érdeklődésemet, megjegyezte: – Tudtad, hogy sokan közülük zsidók voltak? – Kisvártatva hozzátette: – Akárcsak Rákosiék meg az ávósok. – Tehetséges nép – mondtam – Ironikus, nem?

A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szokásos, szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak úgy elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden ilyen gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda. Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor . Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár és a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége.

Ők, egyforma kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőjükkel úgy hatottak, mint valami pingvin-csapat. A gyűlést maga a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek ügye, a koszt és a diákszállások minősége. Mi mindehhez nem szóltunk hozzá, csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.

Attila egyszercsak oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Egyszerre egy hangot hallunk: – „Szegedrõl jöttem, beszélni akarok!” Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegõben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közelébõl. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek ellökdösték a mikrofontól.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: – A maguk feladata a tanulás! – majd majdnem kiabálva folytatta: – Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-bõl! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatra! Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemrõl, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón.

Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják el, amit már elõzõleg egyeztettek a pártvezérekkel. De még a kijelölt szónokok sem beszélhetnek bármikor, nekik is be kell tartani az elõre meghatározott sorrendet.

Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – Te érted, mi történik ott lent?

Idõközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetõi, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az õt visszatartók gyûrûjébõl kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki: – Hagyják beszélni! Meghûlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetû, szõke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az õt rémülten figyelõ kétezer diákkal.

– Elment az esze – gondoltam.Közben egy újféle, méltatlankodó moraj fut végig a termen és akkor, néhány sorral elõttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd.Mintha lavina indult volna meg. Elõször négyen-öten, majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a futótûzként terjedõ tapsviharhoz. A fülsiketítõ zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy: – Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!Hihetetlen látvány volt. A székeibõl felemelkedõ közönség ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam õket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetõztek a gondolatok: Lehetséges mindez? Vagy csak képzelõdöm? Tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig dirigáltak nekünk? Mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk? Lehet, hogy ezekkel az én gondolataimmal nem is vagyok egyedül? Felborult a rend, totális káosz tört ki a teremben. A párttitkárnõ a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan, magukba roskadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig valamit éppen ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban: – A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül felemelkedek a székembõl és elindulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belsõ indíttatástól indultak el így tucatjával, a terem minden pontjáról a diákok a hang irányába. Volt valami felemelõ s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk elõre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút. A pingvinek köre egyre ritkult ahogy közeledtünk, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielõadás! De aztán, alig 5 méterre tõlünk megláttam a mikrofont. Teljes erõvel nyomultunk elõre. A DISZ ellenállás csökkent, majd teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte: – Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy kistermetû sovány fiatalembernek, akit védõgyûrûként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor õ határozott hangon megkezdi beszédét:

– Diáktársak! Magyarok!Fényképezõgépek villannak, idegenek rohannak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világítják meg a termet. A szegedi mindezzel nem törõdik, csak elkezd beszélni: – Megint Lengyelország felõl fúj a szabadság szele. A nálunk tanuló lengyel vendégdiákok támogatásunkat kérik. Az orosz csapatok körülfogták Varsót, de a lengyel csapatok is körülfogták az oroszokat. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyjuk cserben õket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítjuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Fõiskolák Egyesületeinek Szövetségét a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket.

Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, hangja elcsuklik, aztán lassan és dallam nélkül dünnyögni kezdi a Himnuszt. Elõször bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erõsebben és határozottabban átveszi azt tõle a teremben összegyûlt kétezer ember. Van ebben valami dacos, valami a rendszernek, a hatalomnak ellentmondó gesztus, mert a Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, de a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett azt nyilvános alkalmakon énekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tûnt az „Isten” szóval kezdõdõ ima a kommunista eszmékkel. Így fõleg templomban, mise végén énekeltük.Az aula hatalmas csillárja remeg és rezegnek az ablakok is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat.

Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mert mi, a korábban félõs, kiszolgáltatott diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettõl valahogy elmúlt a félelem, már nem féltünk és ettõl valahogy fel is szabadultunk.Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a Mûegyetemen is megalakul a MEFESZ. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon toporogtak, de a mikrofon most már a mi kezünkben van. Most már mi döntünk, hogy ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitõl a szót. A hallgatóság döntötte el, hogy kit kíván meghallgatni. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.Az elsõ felszólalók még csak a magunk diákgondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelezõ marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését szorgalmazta.

Közben persze futótûzként terjedt a városban a gyûlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig sem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések egyre mind radikálisabbá váltak.Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövõnk a saját kezünkbe került. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekbõl cselekvõ, hittõl és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy most már életemnek van értelme és ezért minden erõmmel szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd.Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi a helyes viselkedés céljaink elérésére? Aztán, mintegy válaszként saját kérdésemre, meghallom, amint a soron következő felszólaló bemutatkozik: – Szilágyi József vagyok. A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reform kommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.

– Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességetek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.

Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.

– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.

Mialatt a beszédeket hallgattuk, lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság közfelkiáltással megszavazott. A jegyzetelők között ott volt Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi és még néhányan. A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket. Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott:

– M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?

A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek nem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Már több órája ott álltam a mikrofonnál azokkal, akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vörös hajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. Õ ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből. Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére diák nem hagyta el a termet.

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan eredménytelenül vissza is érkeztek. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak a hírekben leközölni a pontjainkat, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak úgy, ha nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel alkudozásra nem voltak felhatalmazva, így inkább visszajöttek.

Közben most már teherautó számra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az Aulában a szónoklatok hangvétele egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, s már a zsebeimben található kenyérmorzsákat majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan úrrá levő és mindent átható forradalmi hangulatot egyszerűen nem lehetett otthagyni. A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz. – A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz? – mondta.

Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Mindenki szedelőzködni kezdett, s a tömeg már indult volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetőjére, Marián István alezredes felé fordult. Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag, ráadásul zsidó is, mint számos magasabb beosztású személy azokban az időkben. Bár kommunista volt, nem a fanatikus, sztálinista fajtából való, inkább a Nagy Imre-féle reform kommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nem zsidó között csak a vallásra vonatkozott, de úgy a keresztények, mint a zsidók magyaroknak vallották magukat. Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk. Ahogy lejjebb állítottam számára a mikrofont, magamban azon reménykedtem, hogy ne „elvtársaknak” szólítson bennünket. Így kezdte

– Fiaim! Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen megfelelőt. – A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idõsebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fogunk felvonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az elsõ sorban megyek majd veletek.

Marián szavait hallgatva végtelen megkönnyebbülést éreztem. Pont erre volt szükségünk. Egy tapasztalt ember józan tanácsai kellettek, olyan valakié, akiben megbízhatunk. Õ egy ilyen ember. Benne az ész és a bátorság jó arányban párosul, õt nyugodtan követhetjük.A gyûlés ugyan tovább folyt, mi, a formálódó vezetõség, tizenegy óra táján elhagytuk a pódiumot. Megkértük Nemcsik Bandit, hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz, a Jövõ Mérnöke fõszerkesztõjéhez. Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját. Utána rektorunkhoz, Cholnoky Tiborhoz fordultunk, azzal a kéréssel, hogy engedélyezze, hogy az egyetem stencilgépén sokszorosíthassuk a 14 pontot. Õ megtagadta az engedélyt, nem merte vállalni az ezzel járó felelõsséget. Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani kell a másnapi tüntetést meghirdetõ röplapot és a tizennégy pontot, de hogyan? Akkoriban a stencil féltve õrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve “ellenséges propaganda” terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy csak az õ felügyeletük alatt lehessen bármit is sokszorosítani. Töprengésünknek egy fiatal, kémia tanársegéd ötlete vetett véget. Mindenki Szõke Katinak hívta õt a hajszíne miatt, mert a valódi neve Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy bátor is. – Én tudom, hol van a stencil, s ha felnyitjátok az ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és dolgozatok sokszorosítására. Két perc alatt feltörtük az ajtót. Szõke Kati, Némethy Ede, Danner Jancsi s még néhányan nekiláttunk a munkának.

Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával. Visszamentem az Aulába, ahol még tartott a gyûlés. Ott kiosztottam néhány példányt, a többit megtartottam. Megegyeztünk, hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy motorbiciklije, így õ menyasszonyával, Marikával – aki elõzõ nap az atlétikai versenyen, mint futó szerepelt – Csepelre mentek, rám pedig a gödöllõi Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Reggel hétre vissza kell jönnünk az egyetemre, mert nekünk, az újonnan alakult MEFESZ tagjának, az egyetem bejáratainál õrszolgálatot kell teljesítenem. Így aztán alvásra nem sok idõ maradt.Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres 49-es villamost, de a Rákóczy úton már nem járt a villamos. Futva folytattam utamat a Keleti pályaudvar melletti HÉV-állomásra, ahol éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő vonatra. Kiizzadva ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak köszönhettem, hogy nem fáztam meg. Kerepesen, ahogy végiggyalogoltam a falu hosszú főutcáján, a kutyák hangos ugatással jelezték érkezésemet. Hazaérve aztán Bukucs ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Október 23.-a volt, keddi nap, éjjel két óra.

Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót. Memi a tûzhelyen hagyta a vacsorámat, amit egyenesen a lábasból kezdtem el enni. Közben mocorgást hallok a szobából. Gyorsan tányért vettem elõ és kissé szalonképesebb módon abból faltam tovább. Elõször Memi jelent meg hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósapkájával. Idõvel Péter és Andris is felébredtek és kijöttek a konyhába. Elmeséltem nekik a gyûlést, felolvastam a 14 pontot és a tûntetést meghirdetõ röplapot.Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva, hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi arcáról lerítt az aggodalom, hogy fia megbolondult. Andris, aki elsõ álmából alig ébredt fel, azt hitte, hogy saját álmomat mesélem. Aptyi könnybe lábadt szemekkel hallgatott. Õ megértette, mirõl van szó.

Átadtam Péternek a kiosztandó röplapokat. Õ átvette, de figyelmeztetett: – Lehet, hogy nem tûntetés lesz holnap, hanem letartóztatás. Próbáltam meggyõzni, hogy Sztálin is tévedett, mikor a Vatikán erkölcsi súlyát lebecsülve gúnyosan kérdezte, hogy a pápa hány hadosztállyal rendelkezik? Biztos voltam benne, hogy a mi eszméink erõsebbek, mint a megszállók fegyverei, és hittem, mélyen és õszintén hittem, hogy az a természetes, ha minden gyarmat elõbb-utóbb szabadul az idegen megszállást igájából. Nem volt kétséges elõttem, hogy egy hazugságra épült rendszer elõbb-utóbb magától összeomlik. Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok érdemlik meg, akik hajlandóak áldozatot hozni érte.

– Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak segítségünkre sietnek? – kérdeztem.

– Hát tudod, ha több olajunk lenne, akkor talán igen. – mondta Péter. – Ne légy már ilyen naiv. Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elõdje, Roosevelt volt az, aki kiszolgáltatta Jaltában Magyarországot Sztálinnak. Véleménye szerint a gazdag országok nem törõdnek a szegényekkel, csak saját gazdagságuk növelésével.

Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne, hogy a gazdagoknak is van lelkiismerete. Azzal érveltem, hogy Amerika hozta létre a Marshall-tervet és amerikai önkéntesek is harcoltak Franco ellen a spanyol polgárháborúban. Na meg hát, nem is kérünk tõlük semmit, mondtam, elvégre holnap csak egy békés tüntetést fogunk rendezni, engedéllyel, s egy kommunista õrnagy vezetésével.Hajnali három óra tájban kerültem ágyba, de ötkor már fel is keltem, hogy elérjem a 6:02-es HÉV-et.

Lipták Béla, a 16 Pont egyik megfogalmazója egykori szövegéből, miután én sajnos nem lehettem jelen, mert akkor más igen fontos dolgokkal foglalkoztam.

A KEZDET KEZDETÉN

1956 okt. 23

A budapesti Műszaki Egyetem Diákbizottságának
es
Az Építőipari Műszaki Egyetem MEFESZ-szervezetének
közös határozata:

Ma délután 2 órakor a két egyetem ifjúsága a Műegyetem udvarán gyülekezik a
kivonulásra. A kivonulással kapcsolatban a következőket határoztuk el:

1. Zárt, tízes sorokban vonulunk fel, kart karban öltve.
2. Jelszavak nélkül, néma felvonulást rendezünk, mert csak egy ilyen demonstráció méltó hozzánk.
3. A Budafoki-út 2.sz. kapun vonulunk ki és a következő útvonalon haladunk:
Gellért-tér,-Gellért-rakpart,- Döbrentei tér,- Döbrentei utca, -Lánchíd utca - Fő utca -
Jégverem utca - Bem rakpart.
A Bem szobor körül az egyetemek ifjúsága felsorakozik, elhelyezzük a koszorúkat, majd elénekeljük a Himnuszt.
4. Elvonulás a Bem József utca - Mártírok útja - Széna-tér - Lövőház utca - Marcibányi téri vonalon.
A Marcibányi téren a Szózat eléneklése után a felvonulás befejeződik.
5. Elõzetes idõbeosztás: idulás fél-három órakor, koszorúzás negyed-4 órakor, elvonulás fél-4 órakor.
Kérünk benneteket, hogy a fenti időponthoz alkalmazkodva biztosítsátok torlódásmentes demonstrációnkat.

A Budapesti Műszaki Egyetem Diákbizottsága.
Az Építőipari és közlekedési Műszaki Egyetem
MEFESZ – szervezete.

 

A véres folytatás a Rádió Ostromával kezdődött 23 éjjelén. Ezért a budapesti Kossuth Rádió 24-én a Parlamentben levő stúdióból közvetített megdöbbentően elferdítve mindent ami történt. És mindezt Nagy Imre nevében tette. Hát akkor miért tisztelik ezt a Nagy Imrét még sokan, amikor ugyanolyan ócska kommunista volt mint a többiek, csupán mert nemzeti érzelműnek mondta magát, dehát akkor hogyan lehetet a szájából kijönni az a fenyegetés, amelyek eredeti hangfelvételeit én tudom hol lehet megtalálni.

1956. október 24. Szerda Kossuth Rádió Budapest 08.45 h.

Idézet: ”Figyelem, figyelem! Közleményt olvasunk fel.
Figyelem, figyelem! Közleményt olvasunk fel.
A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást, a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények - lázadás,
lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett
bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás - bűntette
tekintetében az egész ország területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni. – E rendelet nyomban hatályba lép.
A Minisztertanács elnöke Nagy Imre “

Majd :

1956. október 24. Szerda Kossuth Rádió Budapest 09.00 h.
Idézet: Figyelem, figyelem, figyelem, figyelem!
Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe,
középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és  államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak  a véres orvtámadássokkal s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz.
A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában.
A kormány felhívja a főváros lakosságát, hogy viselkedjék nyugodtan,
ítélje el az ellenforradalmi bandák véres garázdálkodását, s támogassa a rendet fenntartó magyar és szovjet csapatokat. – Az ellenforradalmi bandák felszámolása minden becsületes magyar dolgozó, a nép, a haza legszentebb ügye, a jelen pillanatban erre összpontosítsuk minden erõnket!
Figyelem, figyelem. (Ismétlés).’

 

1956. október 24. Szerda Kossuth Rádió Budapest 10.41 h.
Idézet: „Figyelem, figyelem!
A rend és a nyugalom helyreállítása érdekében felkérjük Budapest lakosságát, hogy rádiókészülékeit helyezze el a nyitott ablakokban, fontos közleményeket
olvasunk fel. Közöljük, hogy rövidesen közvetítjük Nagy Imre elvtársnak, a minisztertanács elnökének rádiónyilatkozatát.” (Megismétlik.)

12.05 h.
Idézet: „Kossuth rádió Budapest a pontos idő 12 h 05
Felhívjuk figyelmüket, hogy néhány perc múlva Nagy Imre,
a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szól az ország népéhez.”

1956. október 24. Szerda Kossuth Rádió Budapest 12.10 h.
Idézet: „Kedves hallgatóink, Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke
szózatot intéz a magyar néphez!
Itt Nagy Imre beszél, mint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke.
Budapest népe! Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig beszüntetik a harcot és leteszik a fegyverüket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.
Egyúttal kijelentem, hogy minden erőnkkel megvalósítjuk az 1953 júniusi kormányprogram elvi alapján úgy, ahogy azt annak idején a parlamentben kifejtettem, országunk következetes demokratizálását, a párt, állami és politikai és gazdasági élet minden területén.
Kövessék felhívásunkat, szüntessék be a harcot, biztosítsák a rend és nyugalom helyreállítását népünk, országunk jövője érdekében. Térjenek vissza a békés, alkotó munkához!

Magyarok, dolgozók, elvtársak, barátaim!
Felelősségteljes percekben szólok hozzátok! Mint tudjátok, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége és az Elnöki Tanács bizalmából, mint a Minisztertanács elnöke átvettem a kormány vezetését. Minden lehetősége megvan annak, hogy a politikai programomat
a magyar népre támaszkodva a kommunisták vezetésével a kormány megvalósítsa.
A program lényege - , mint tudjátok – a magyar közélet széles körű demokratizálása, a szocializmus építésében a mi nemzeti sajátosságainknak megfelelő magyar út megvalósítása, és a nagy nemzeti céljainknak, a dolgozó tömegek életkörülményeinek gyökeres megjavítása.
Ahhoz azonban, hogy a munkához közös erővel veletek együtt hozzáláthassunk, a legelső dolog a rend, a fegyelem, a nyugalom megteremtése. A békésen tüntető magyar ifjúsághoz csatlakozva ellenséges elemek félrevezettek sok jóhiszemű dolgozót, a népi demokrácia, a néphatalom ellen fordultak.
A legelső és mindenek előtt álló feladat most, hogy a helyzetet konszolidáljuk.
Utána minden kérdésben szót értünk, hiszen egyet akar a kormány és a magyar nép többsége.
Nemzeti létünk iránti közös, nagy felelősségre hivatkozva szólítalak fel benneteket, minden magyar férfit, nőt, ifjút, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, hogy szilárdan álljatok helyt, őrizzétek meg nyugalmatokat, álljatok ellen a provokátoroknak, segítsetek helyreállítani a rendet, támogassátok rendfenntartó erőinket. Meg kell akadályoznunk közös erővel a vérontást, nem szabad engednünk, hogy vér szennyezze be szent nemzeti programunkat.
A magyar kormány békés építő munkára készül. A kormány el van szánva arra, hogy nem engedi letéríteni magát a demokratizálás, a magyar nép érdekeinek megfelelő, a nép széles rétegeivel megtárgyalt program megvalósításának útjáról.

Nem a bosszúállás, hanem a megbékélés politikáját akarjuk folytatni! Ezért a kormány elhatározta, hogy mindazokat, akik önként és azonnal leteszik a fegyvert, abbahagyják a harcot, nem vonja statáriális eljárás alá,
mint ahogy így járt el a magukat megadó csoportokkal szemben is.
Munkások! Védjétek meg a gyárakat, a gépeket, a magunk kincse ez, az egész népnek okoz kárt az, aki rabol vagy fosztogat. Rend, nyugalom, fegyelem, ez most a jelszó, ez áll mindenek előtt.
Barátaim, magyarok! A kormány programját hamarosan részleteiben is ki fogom fejteni, s azt a rövidesen összeülő országgyűlés fogja megvitatni. Jövőnkről van szó, nemzeti létünk felemelkedésének nagy útja áll előttünk. Álljatok a kormány mögé, biztosítsátok a békés építő, alkotó munka folytatását, tegyétek lehetővé, hogy hazánk minden dolgozója zavartalanul munkálkodhasson családja és maga jövőjén, álljatok a párt mögé, álljatok a kormány mögé!
Bízzatok abban, hogy a múlt hibáin tanulva megtaláljuk a helyes utat hazánk felvirágoztatására!
(Himnusz)

De hát mint minden mi valaha egy kommunista szájából elhangzott ez is egy szemenszedett hazugság sorozat volt mert a további tények is ezt mutatták.

Mi történt 1956. október 25-én?

25-én komoly harcok voltak többek között az Illatos úton, ahol a szovjet rohamlövegekre tüzet nyitottak a felkelők. Harcok voltak a Jászai Mari téren
ahol szovjet és esztergomi erők többször csaptak össze a felkelőkkel, a Déli vasúti összekötő hídnál, a Corvin köznél, a Tompa utcában, az Üllői úton, a
XVIII. kerületi pártbizottságnál, Soroksáron, Csepelen, Újpesten a rendőrség épületénél.

Több ezres tüntetések voltak Budán a Zalka Máté laktanya előtt, a Deák téren a BM épülete előtt, ahol a politikai foglyok szabadon bocsájtását
követelték, valamint a Jugoszláv Nagykövetség előtt.

Jelentős esemény ezen a napon, hogy Maléter Pál ezredes parancsot kapott, hogy 5 harckocsival és 100 tisztiiskolással foglalja el a Kilián laktanyát,
és számolja fel a Corvin közi, Tompa, Tűzoltó- és Práter utcai felkelők ellenállását. Maléter ezredest a növendékek cserben hagyják, és bár
segítségükre siettek a szovjetek, a Tűzoltó utcai csoport visszaverte őket. Maléter ezredes mindössze két tankkal ért a Kilián laktanyához, egyik a
kapuba szorult, majd ezt rövid tűzharc követte a Corvin-köziekkel. Az ezredes még a tankban értesült arról, hogy tűzszünetet hirdettek, és
elrendelték, a címer nélküli nemzeti zászló kitűzését, aminek azonnal eleget tett. Ez félreértést okozott, mert a felkelők és az utca népe is úgy
értelmezte, hogy Maléter ezredes átállt a felkelőkhöz, ami nem felel meg az igazságnak. Délután az ezredes a Corvin közi felkelőkkel tűzszünetet kötött,
ami 28-áig nem bizonyult tartósnak.

1956. október 25-e "Véres csütörtök" néven ismert '56 történetében, és meghatározó volt a további történésekre.

A polgári lakosság békés, fegyvertelen tüntetést szervezett, 25-én a Parlament elé, 10 órára a Kossuth térre a nemzeti követelések érdekében.

A 25-i véres csütörtök a legszörnyûbb mészárlások egyike volt. Szemtanúk elmondása alapján ez a következõképp rekonstruálható:
Reggel fél 8 tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy 50 szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Fél
10-10 óra tájban értek a tüntetõk az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni
kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévõ szovjet katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva õket, miközben próbálták oroszul megértetni velük,
hogy õk nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerû, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna
bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentbõl kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment, s mondott valamit.
Egyszerre, mint derült égbõl a villámcsapás a Földmûvelésügyi Minisztérium (FM) tetejérõl lõni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetõi
becsapódtak, és a csövek az FM-re és a tüntetõk felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévõ épület tetejérõl is lõtték a téren összegyûlteket, de
máig igyekeznek ködösíteni, hogy kik.
Az Akadémia és Nádor utca felõl egy-egy szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötő terem elõtt megállt, és géppuskával lõtte a tömeget, majd
megfordult és elment. Eszméletlen, őrült menekülés kezdődött, halottak, sebesültek voltak mindenütt. A menekülõket nem akarták beengedni a
minisztériumba, mert megtiltották. A szó igazi értelmében patakokban folyt a vér, amit másnap a tűzoltóságnak kellett eltakarítani. Ott nem volt
segítség. A menekülőkre is lőttek. Többszáz halott maradt a téren, van aki a halottak számát több, mint nyolcszázra becsüli, és többszáz volt a
sebesültek száma. Kéri Edit hivatalos dokumentumokkal alátámasztva 3.000 sebesültről ír. A térről kiszorult tüntetők a minisztérium és a Nemzeti Bank
közötti részen is szembekerültek az ávós sorkatonákkal, majd az Amerikai Követség elé vonultak, és segítséget kértek. Ma már tudjuk, hogy hiába.
A sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el rendelõkbe, segélyhelyekre, legtöbbjüket a Koltói kórházba, és nyílván közülük sokan
voltak, akiket már nem tudtak megmenteni.
A halottakat katonák szedték össze, és a Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd késõ délután
teherautókkal folyamatosan vitték el a sortűz áldozatait. A Kerepesi úti temetõben a halottakat időrendben a nagy ravatalozó és a krematórium körül
tették le. A 25-i áldozatokat 50 fős máglyákba rakták. Mikes Tamás és társa megszámolták: 820 október 25-i áldozatot regisztráltak, akik között sok nõi
halott volt, valamint az áldozatok kora is igen különbözõ volt, ellentétben a harcokban elesettekkel, akik zömmel férfiak és hasonló korúak voltak.

Kik lőttek az FM tetejérõl?

Hihetelennek tünik, de tény, hogy mai napig sokkal inkább ködösítik, ami a Kossuth téren történtet, ahelyett, hogy hivatalosan is feltárnák az igazságot.
A tüntetők között volt Barber Noel, angol újságíró, a Daily mail tudósítója, aki a téren filmfelvételt is készített. Ezek a filmkockák bizonyíték
erejûek. Azt erősítik, hogy az FM tetejérõl lõnek, és 8 sorozatfegyver kilövéseit lehet megfigyelni, amelyek hosszú sorozatok leadására alkalmasak.
Az FM tetejérõl sortüzet leadók az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták õket, amin
elhajtottak. A környező minisztériumok és középületek védelmét nagyobb részt ávósok biztosították, de zöldávós, határõr kiskatonákat is felrendeltek a
középületek védelmére.

Például a 8.orosházi határőrkerület parancsnoksága jelentésében szerepel, hogy a 24-én Orosházáról felrendelt csoport a Kossuth téren Sz. magas
beosztású ávós alezredes vezetésével részt vett a bevetésen, és "rajával tüzet nyitott az ellenforradalmárokat támogató harckocsikra." Az alezredest
távozásakor az Akadémia utcában elfogták, a népítélet elõl azonban ismeretlen személyek megmentették, és átöltöztették, majd rendõrök az V.ker
kapitányságra vitték.
Sokáig az volt a köztudatban, hogy az FM tetejéről is kizárólag az ÁVH követte el ezt a szörnyűséget. Később a szovjetekre próbálták áthárítani a
felelősséget.
A legújabb kutatások és visszaemlékezések, azonban mást is bizonyítani látszanak.
Ezekbõl az tűnik ki, hogy a Parlamentet körül levõ, azt védõknek, a tûzparancsot már korábban kiadták. Szinte elõ volt készítve, ami
bekövetkezett. Az egyetemistákat O.L.né erre kora délelõtt, telefon figyelmeztette is, kérte, hogy az egyetemisták akadályozzák meg, hogy a
tüntetõk a térre menjenek. Sajnos sikertelenül.

    Késöbbi MNO Forumán ahol 2003 ban még voltak balos agyú hozzászólok én sokszor feszegettem a dolgot és majdnem azonos véleményre jutottam,mint amit Kéri Edit is leir
a nemrég megjelent könyvében:

október 25-én reggel sokan jelentkeztek a Partizán Szövetségben fegyverért, és Földes László az október 24-én alakult 9 tagú katonai bizottság egyik
tagja átvitte õket a Honvédelmi Minisztériumba, ahol katonaköpenyt, géppisztolyt kaptak. Csoportok alakultak, hogy a környezõ házak padlástereit
átvizsgálják. "Majd felmentek a tetõre."

Kopácsi Sándor, Budapest fõkapitánya is kitér emlékiratában arra, hogy egy Júlia nevû rendõrszázados nõtõl értesült telefonon a történésekrõl

".a szociális osztály vezetõje, egy rendõrszázadosnõ, kétségbeesve hívott telefonon: Kopácsi elvtárs! A tömeg ezt kiáltja: Vesszen Gerõ! Ebbõl nagy
baj lesz!
- Ugyan Júlia. A tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakom alatt õket. Sok nõ és gyerek van közöttük. Ez békés tüntetés. Egyöntetû volt a vélemény,
hogy az ÁVH nem lövethet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul páncélosok kísérnek. Három perccel késõbb Júlia kétségbeesetten hívott:
- Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre
- Lehetetlen! - De most már én is hallottam a fegyverek ropogását.
Júlia zokogni kezdett:
- Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVO-sok minden tetőről lőnek a tömegre! És most. Képzelje, a szovjet tankok az ÁVO-sokat lövik. Védik a
tömeget. Ez szörnyű, ez elképesztő. Az emberek kiáltoznak és hullanak, mint a legyek százával. Asszonyok, gyerekek. Hallja a sebesültek sikolyait? Ez
iszonyatos.

Hegedüs András volt miniszterelnök a sortűz idején az Akadémia utcai PB és KB ülésen vett részt, melyen szovjet vezetők is jelen voltak. Így emlékszik
vissza a történtekre:

"Az október 25-i PB-ülés közben került sor a Kossuth téri sortüzekre. A mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt. Mi, ott, akik a tett
színhelyétől alig pár száz méterre voltunk, halottuk a sorozatlövéseket.
Mikor döbbenten megtudtuk, hogy békés tüntetőkre lőttek a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről, vizsgálatot követeltünk. Nincs tudomásom arról, hogy
ez később megtörtént-e. (.)
Az FM tetejét - úgy tűnik - vegyes összetételű csoport szállta meg - ÁVH-sok, volt partizánok -, és a tűzparancsot bárki illetéktelenül kiadhatta."

A Kossuth téri sortűz hatása

Ez a 25-i mészárlás olyan felháborodást és ellenállást váltott ki a lakosságból, hogy ott, ahol netán még nem volt szervezett ellenállás, ott is
alakulni kezdett. Azt is mondhatnánk, hogy a Széna téri csoport ekkor vált szervezetté, valamint a többi, spontán létrejött csoport ekkor kezdett
igazán komoly erővé válni, mert sokan csatlakoztak hozzájuk. Ilyen embertelen kegyetlenségre, ilyen mészárlásra nem lehetett másképp felelni.
Az egész város gyászolt. Mindenütt kitűzték a fekete zászlókat. Még aznap "Véres-zászlós" tüntetést szerveztek a szovjet beavatkozás ellen. A tüntetők
elfoglalták a Vörös Csillag Nyomdát, ahol röplapokat nyomtattak. Itt Értavi József "ellenkormány" megalakítását jelentette be. Nagy Imrével akartak
tárgyalni, de letartóztatták őket.
A "fejetlenségre" és pánikra jellemző, hogy a Parlament közelében lévő Pártközpont körül (Akadémia u.) is összecsapás volt. Tévedésből tűzharc
robbant ki a Pártközpontot védő kormányőrök és az erősítésükre érkezett pécsi határőrkerület karhatalmi zászlóaljának egyik százada között, mivel az
érkezők járművein nemzeti színű zászló volt, s ezért az ávósok támadóknak vélték őket.

A további történetek már ismertebbek. Csupán egy idézet az akkori „maximumról”:

1956. október 31-én a Kossuth Rádióban elhangzott az Örkény István fogalmazta, szállóigévé lett önkritikus mondat:
"Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon."

Még máig sem állt meg ez a Hazudozás, és már eltelt 53 év azóta!!!

Talán most a magyarok végre elhatározzák majd, hogy elég volt átvertnek, kisemmizettnek és lenézettnek lenni nemzetünk hazaárulói által!!! Hogy végre igaz kegyeletet adnak majd 56 mártírjainak és nem másik kommunista gazember, (Kádár, aki a hatalmát védte) által kivégeztetett hazaáruló kommunistának (mert Nagy Imre csupán egy hazaáruló volt) rónak kegyeletet a további október 23-i megemlékezéseken !!!