*Idestova három éve jelent meg az alábbi írás, amit most újra
megküldök internet-Olvasóimnak, Barátaimnak, mert szinte minden sorával újra
időszerű lett abban a hajszában, ami az Orbán-kormányra rázúdult, azon
igyekezete miatt, hogy legalább a közszolgálati média a tisztesség és erkölcs
kereteiben végezze munkáját.
Csapó Endre
Tisztuló médiavilág
Megjelent a Magyar Élet 2008. március 6-i számában
Illetlen, ha valaki saját magát idézi, de elnézést kérve megteszem egy bekezdés
erejéig: a múlt századi, akkori világ rendkívüli állapotából eredő rendkívüli
állapotunkról írtam 1978-ban az alábbiakat:
„Rendkívüli állapot az emigráció. Gondoljunk csak bele, a tizenötmilliós
magyarságnak csak az a kis része élvezi a sajtószabadságot, amely ma külföldön,
az úgynevezett nyugati államokban él. A feladat csak annyi, hogy a
sajtószabadsággal élve megmondjuk az igazat, ezenkívül többféle felelősség is
terheli az emigrációs újságírót. Az igazság mellett a valóságot is meg kell
írni. A kettő nem ugyanaz, mert például Trianon problémakörében elmondott
igazságaink mellett azt is meg kell írni, hogy senki azt meg nem hallgatja, mert
a valóság az, hogy a nagypolitika érdekei nem esnek egybe a magyar érdekekkel. A
felelősség ott van, ahogyan ezt és minden más kérdést kezelünk.”
Az újság a civilizált társadalom fontos tájékozódási eszköze, így a befogadó
országokban letelepedők kialakuló magyar közössége igényelte a magyar újságot.
Civil kezdeményezésként és legtöbb esetben szakmai gyakorlat nélkül jöttek létre
újságaink – világszerte.
A civil újságírás Shayne Bowman és Chris Willis definíciója szerint a következő:
„Egy állampolgár vagy állampolgárok egy csoportja aktív szerepet vállal hírek és
információk gyűjtésében, tudósításában, elemzésében és terjesztésében. E
részvétel célja olyan független, megbízható, pontos, széles körű és releváns
információk nyújtása, melyekre egy demokráciában szükség van.”
Lehet, hogy új fogalom a civil újságírás? Jelentősége van a jelzők sokaságának:
független, megbízható, pontos, széleskörű és releváns? A válasz: minden
bizonnyal!
A független sajtót a mindenkori hatalom veszélyezteti. És mindazok, akik a
hatalomhoz anyagilag vagy akár érzelmileg kötődnek. „Kívánjuk a sajtó
szabadságát, censura eltörlését!” – hangzott a márciusi követelések első
pontjaként.
A sajtó hőskorát nemcsak Magyarországon jelzi a hűtlen kezelés, a hirtelen
nagyra nőtt hatalommal való visszaélés. Így volt ez világszerte, és így volt ez
elsősorban Amerikában, ahol a napi sajtó a legnagyobb mértékben vált a
mindennapi élet minden mozzanatának nemcsak tudósítójává, de irányítójává is.
John Swinton, a New York Times egykori szerkesztője megbotránkoztatta a
sajtóvilágot, amikor 1914-ben nyugalomba vonulása tiszteletére bankettot
rendeztek, és ott valaki poharat emelt a független sajtóra. Swinton válaszként a
következőket mondta:
„Olyasmi, hogy »független sajtó« – nincs! Van esetleg a vidéki városkákban – ezt
önök tudják, én is tudom. Önök között nincs egyetlenegy sem, aki le merné írni
az őszinte véleményét, és ha mégis megtenné, jól tudja előre, hogy az soha nem
fog nyomtatásban megjelenni. Engem itt ennél az újságnál heti 250 dollárral
fizettek azért, hogy bármilyen őszinte véleményt elutasítsak ebből az újságból.
Önöket hasonló fizetéssel, hasonló feladatokra tartják itt, és ha bárki önök
közül olyan ostoba lenne, hogy leírná őszinte véleményét, kint találná magát az
utcán, másféle munkát keresni. Az újságíró feladata megölni az igazságot,
habozás nélkül hazudni, zülleszteni, rágalmazni, és alázatosan hízelegni a
Mammon lábainál, csak azért, hogy a mindennapi kenyeréért elárulja a fajtáját,
elárulja a hazáját. Önök is tudják ezt, én is tudom, hogy micsoda dőreség ez a
pohárköszöntő: Független sajtó! Mi csak eszközei, vazallusai vagyunk a függönyök
mögötti gazdagoknak. Zsinóron rángatott bábuk vagyunk, ők húzkodják a zsineget
és mi táncolunk. A tehetségünk, a lehetőségeink és az életünk is más emberek
tulajdona.”
Douglas Reed a huszadik század egyik legnevesebb újságírója a londoni The Times
részére dolgozott 1921-től 1938-ig. Külpolitikai levelező és rovatvezetőként a
legragyogóbb analizáló tanulmányírói tehetségről adott példamutató bizonyságot.
Szakírói területe Közép-Európa volt, amit helyszíni utazásokból alaposan ismert.
Insanity Fair című könyve 1938-ban egy csapásra világhírűvé tette. Ettől kezdve
könyvei egymás után jelentek meg, és bestsellerek lettek. Mint olyan ember, aki
szeret az események szerkezetébe is betekinteni, sok mindent meglátott a második
világháború eseményei, és azt követő politikai fejlemények során.
Élete alkonyán D. Reed úgy érezte hogy ki kell egészítenie könyveinek sorát egy
az amerikai politikáról szóló kötettel. E célból Amerikába költözött két évre,
és 1951-ben megjelent Far and Wide című kötete, amiben megdöbbentően összegezte
a látható politika mögötti láthatatlan hatalomról általa megismert erőket,
összefüggéseket. Ez a könyv, röviden szólva, a titkos világuralmi törekvések
leleplező dokumentációja volt. Mint nyugdíjast ekkor már nem érhette megélhetési
megtorlás, de kiadóját tönkretették, további könyveihez nem kapott neves kiadót.
Esete itt a sajtószabadság kérdésével kapcsolatban merül föl.
Az említett két neves újságíró rámutatott a két nyugati nagyhatalom
sajtóviszonyaira, ami inkább jellemző diktatórikus államra. A felszínen még
ideálisnak is nevezhető, hogy Amerikában és az Egyesült Királyságban a
tájékoztató ipar nem állami, hanem magántársasági, üzleti kézben van. Elvileg
megfelelhet annak az ideális követelménynek, ami szerint a független sajtó
ellenőrizheti a hatalmi szerveket a kormányzás demokratikus végrehajtásában. De
hiszen, mint láttuk, a sajtó nem független, hanem elképesztő egyöntetűséggel
irányított. Kell legyen egy nagyhatalmú gazdája. Az államnál is hatalmasabb.
Regős Sándor (tavaly [2007-ben] elhunyt kiváló újságíró) válaszol erre a
kérdésre egyik írásában:
„A polgári demokráciákban a sajtó – a hatalom ellenőrzése címszó alatt – a
negyedik hatalmi ággá nőtte ki magát, egyébként mind a mai napig
megválaszolatlanul hagyva a kérdést: ki ellenőrzi az ellenőröket? De sajnos ez a
kérdésfeltevés egyre veszít időszerűségéből, hiszen a kapitalizmus torz
fejlődése, a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzvilág korlátlan
térnyerése maga alá gyűrte a sajtószabadságot harsányan hirdető ellenőröket is.
Így már itt is szinte kötelezővé vált a manipuláció, a tények elferdítése, a
hazudozás, csak éppen nem egy ideológia nevében, hanem kölönböző gazdasági
érdekcsoportok szándékainak, kívánalmainak megfelelően. A globalizációt, a
fogyasztói társadalmat kiszolgáló média az olvasónak vagy tv-nézőnek egy
virtuális világot igyekszik közvetíteni, amelyben nincs helye olyan évezredes,
az emberi közösséget fenntartó elveknek, mint az egymás iránti megértés, a
tolerancia, a szeretet, a másokhoz való alkalmazkodó képesség, az idősek
megbecsülése, a család rangjának tisztelete.”
Sokan megfogalmazták, és a demokrácia elképzelt szép épületébe illesztették a
sajtónak, mint negyedik hatalmi ágnak (parlament, kormány és bíróság után)
polgári ellenőrző szerepét. A jelenlegi, sztálini gyökerű magyar alkotmány
szerint felépített államhatalom szervezetében még látszatra sincs jelen a
hatalommegosztás elve. A választásból sikeresen kikerülő politikai párt uralja
az országgyűlést, adja a kormányt és államelnököt, nevezi ki a bírói kart. Ebben
a többpárti egypárti diktatúrában bizony jól jönne a polgári ellenőrzést ellátó
független sajtó. Azonban ilyen létrejöttének nincsenek meg a feltételei. Még
ellenkezőbben, a sajtó a kormányok és pártok fölötti olyan elitréteg birtokában
van, amely a pártállami politikában gyakorolt hatalmát a privatizációval
gazdasági hatalommá is kifejlesztette.
Ugyancsak neves médiaszakember, Chrudinák Alajos írta 1999-ben (Napi
Magyarország, május 13.) így, többek közt:
„Ez az európai demokráciákban ismeretlen, és tőlük idegen, szinte totális
sajtómonopólium arra törekszik, hogy Magyarország bel- és külpolitikáját és az
ezzel kapcsolatos döntéseket ő maga határozza meg és befolyásolja. Ezt a médiát
több mint fél évszázada csaknem ugyanaz a politikai, gazdasági érdekcsoport
uralja. Az időközben »liberálissá« átvedlett hatalmi csoport bizonyos külföldi
tőkével összefonódva nemcsak a magyar gazdasági életet, a bank- és pénzpiac
jelentős részét tartja szintén kezében, hanem a médiát és kulturális életünket
is ellenőrizni és befolyásolni szándékozik. ... A Fidesz győzelme [1998] után
ezek a sajtócézárok megijedtek. Van, aki félelmét így magyarázgatja: »Ha nem mi
vagyunk hatalmon, akkor nem érezzük magunkat biztonságban, akkor végünk van.«...
Kornis Mihály ekként fenyegette meg a szókimondó, karakán Bayer Zsoltot: »Más
választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És
azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a
véleményével szemben nem lehet politikát csinálni!«”
Ha jól beletekintünk a fenyegetésbe, ötezer politikai és gazdasági oligarcha
(ennél kevesebb futatta a diktatúrát negyvenöt éven át), akiknek alárendelten él
további százezer vezető pozícióban lévő alkalmazott, minden hatalom és a média
birtokában azt cselekszik, amit csak akar. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet a
rendszerváltoztatás mikéntjével vált szinte rosszabbá, mint volt előtte. Seszták
Ágnes írta meg a Magyar Nemzetben (2004. július 28.), hogy:
„Az újságíró társadalom 1989 előtt sem volt egységes. Mindenki tudta, hogy kik
jártak az agitációs és propagandaosztály mindenható vezéreihez napi
rendszerességgel, kik előszobáztak miniszterelnöki irodákban, és láss csodát,
ezek az urak, hölgyek ma is a médiapiramis tetején üldögélnek, mondhatni,
dúsgazdagok, vállalkozásaik, cégeik, nagy vagyonuk van. Budán, Buda környékén s
egyéb előkelő helyen laknak, és nagyon magabiztosak. Azok az újságírók, akik
1989 után beálltak az MSZP és az SZDSZ mögé, nyílt háborút hirdettek azok ellen,
akik viszont egy másik útra léptek, mert úgy gondolták, nekik szimpatikusabb az
Antall-kormány, illetve a Magyar Demokrata Fórum által meghirdetett nemzeti
eszmevilág.”
De lássuk, hogy is jött létre a „szabad sajtó” a demokrácia nevében a diktatúra
vezérelt sajtójából. Jobboldali politikai és társadalmi körökben a sajtóhelyzet
miatti jogos felháborodás során elmarasztalják az egykori Antall-kormányt és
Orbán-kormányt, hogy miért nem takarította ki a kommunistákat a médiavilágból,
vagy legalábbis miért nem hozott létre erős jobboldali sajtót? Hiszen érezhették
a sajtó ellenséges támadásait minden ellen, ami nemzeti. Főleg Antallt vádolják
bűnös tétlenséggel ma is, de tették még éltében is.
Egy interjúban (Pesti Hírlap, 1993. március 17.) Antall József a dolgok mélyebb
átgondolására késztető alábbi választ adta, nem is a jobboldali
elégedetleneknek, hanem a baloldalnak, amely éppen amiatt támadta meg, hogy az
állami kézben lévő (közszolgálati) tájékoztató szerveknél a kinevezések
alkalmával kormánypárti érdekeket érvényesített, megsértve a sajtószabadság
elvét:
„A sajtószabadság kérdése pedig – az ellenzéki állításokkal szemben – pontosan
fordítva van: szerkesztőségi és újságírói »kollegiális terror« érvényesül e
sajtó más szemléletű újságíróival szemben. Ezt kell kimondani. Nem arról van
szó, hogy a kormányzat akadályozza a sajtószabadságot – ez minden humorérzéket
meghaladó állítás –, hanem azok a klikkek, azok a csoportok, amelyek
megakadályozzák, hogy nyugodtan írhassanak az újságírók azokról, akik nem adnak
munkát azoknak, akik más irányt merészelnek követni. A sajtóban kétségtelenül
nagyon erős pozíciókat foglaltak el volt kommunista újságírók, szerkesztők. Hogy
ez miként alakulhatott ki, erre az a válasz kínálkozik, hogy a sajtó és a
kultúra volt az elmúlt évtizedekben az a struktúra – Révai Józseftől Aczél
Györgyig –, amely szorosan összefüggött a politikai hatalommal. Mindketten,
túlmenően a kultúrán – részben a titkosszolgálatot is beleértve –, egyben az
értelmiség kézbentartói is voltak. Az értelmiség – közöttük az újságírók –
megtörésének minden eszközével rendelkeztek. Ezen az sem változtat, hogy volt
egy bizonyos mozgástér, amelyet nagyon sokan tisztességgel igyekeztek tágítani a
lehetőség határain belül. Tehát: a sajtórendszer kézben tartott rendszer volt,
így a kézben tartók az átmenet időszakában érdekeiknek megfelelő jogi eszközöket
vehettek igénybe a külföldi cégekkel kötött megállapodásokban, valamint a
meginduló versenyben olyan eszközöket használtak fel, amelyek az első időben
szinte lehetetlenné tették egy más irányú sajtó megszületését. Egy születő
parlamentáris demokráciában az új pártoknak semmi anyagi forrásuk nem volt, hogy
saját sajtót teremthettek volna. A sajtót kézben tartók az átmeneti időszaknak
jogilag–gazdaságilag megragadva a lehetőségeit, a sajtómonopóliumokat
megteremtették, gyakran erős külföldi tőkesegédlettel. Mindezek a manipulációk
egyrészt jogi értelemben sem könnyen módosíthatók, másrészt – ellentétben velünk
– ők már korábban egy tudatos és folyamatos stratégiával készülhettek a mai
időszakra. Sajtószabadságról szónokolnak azok, akik éppen ennek az ellenkezőjét
szolgálják.”
Ebből is világosan látszik, hogy a tájékoztató iparban folyamatos a bolsevizmus
és folyamatos a diktatúra. Az is világos, hogy a pénz diktál. A bevezetett és bő
anyagiakkal alátámasztott média beágyazottsága mellett e sajtómonopóliummal
ellenkező sajtó még kedvező kormányzati helyzetben is örökös hátrányban marad.
Honi bolsevistáink vállalkozásuk összeomlása elől a kapitalizmus keblébe
furakodtak, ahol a tékozló fiút atyai szeretet melege várta. Oda, ahonnét a
bolsevizmus szétáradt. Alapszervezeteken is így működött, zsigeri ösztönnel
futottak külföldi tőkések szárnyai alá – mint látható az alábbi példából:
Egy interjú során Zöldi László (médiakutató.hu) kérdezte az MSZP első
kincstárnokát a megyei lapok eladásáról. Fabriczki András némi kispesti
párttitkároskodás után, 1989 végén, az MSZMP romjain létrejött Magyar
Szocialista Párt kincstárnoka lett. Válaszaiból idézünk néhány érdekes mondatot:
— „Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan
százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP, csak
használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére. Nyers Jenő adta a
feladatot, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj
van, mert a bevételek elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Nemcsak azt
mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három
hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, s a párt
számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Sokat feszegették az
úgynevezett pártlapok helyzetét. Én felügyeltem a pártvagyonokat, köztük a
megyei lapkiadókat is. A megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai
irányításával működtek ugyan, de az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa
az MSZMP volt, illetve az MSZP lett.”
– „Miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc
napilapot? Egyáltalán kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a
vidéki sajtóhoz?”
– „Bennem. Csak tőlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési
szándékkel működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan erő, amelynek lett
volna tőkéje a szerkesztőségek működtetésére és korszerűsítésére.”
– „Ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat,
hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?”
– „Ebben van igazság. Ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak,
akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai
elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy
ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe. A megyei
lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP
1994-es választási győzelmét.”
Látjuk tehát, hogy az eladott újság-vállalatok árát – ami állami vagyon volt –
az utódpárt győzelmére lopták el. Így ment tönkre Magyarország – állami pénzen,
kommunista pártérdekből.
Köteteket lehetne írni arról a sok erőfeszítésről, amit a polgári pártok,
alkalmi szervezetek, egyéni vállalkozók, újságírók, egyszóval a nemzeti oldal
kifejtett a baloldali médiabirodalom nyomasztó túlsúlyának ellentételezésére
szánt újságok, folyóiratok alapításával. Ezek során bebizonyosodott, hogy a nagy
példányszámban és nagy oldalszámmal megjelenő, jól bevezetett, és külföldi
lap-kiadóvállalat által fölfejlesztett napilappal, a Népszabadsággal, nem lehet
versenyre kelni. A magyarországi média-helyzet már nyugati mintára alakult. Az
Orbán-kormány igyekezett mérsékelni a baloldali fölényt, bár a Magyar Nemzet és
a Napi Magyarország összevonása többet ártott, mint használt, a Heti Válasz sem
felelt meg a várakozásoknak. A kormányváltással elmaradt az állami hirdetések és
egyéb juttatások mankója, ez kihatott a tartalomra is, a jobboldai
elkötelezettség ellazult. Újabb tanulság: bizonytalan tulajdonú újság hűsége
ingadozó.
Jó két éve indult az Echo Televízió, tulajdonosa újfiú a médiaiparban. Egyébként
egyike a legsikeresebb üzletembereknek, aki viszont nem privatizáción szerezte a
vagyonát, hanem tudással és szorgalommal.
Széles Gábor 1945-ben született. Elnökként jegyzi a Műszertechnika, a Videoton
és az Ikarus csoportot, valamint a Munkaadók és Gyáriparosok Országos
Szövetségét. 1971-ben villamosmérnökként végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen.
Tanulmányait a Harvard Egyetemen folytatta, ahol egy vállalatvezetési programban
vett részt. 1981-ben indította el első vállalkozását Műszertechnika néven.
1989-ig pártonkívüli volt, majd az MDF iparügyi koncepciójának kidolgozásával
egy időre beszállt a nagypolitikába; 1993-ig tagja volt a Magyar Demokrata Fórum
elnökségének. 1991-ben az általa vezetett konzorcium nyerte meg a Videoton
eszközeire és márkanevére kiírt pályázatot. 1997-ben az Ikarus elnökévé is
megválasztották. Az Echo Tv létrehozása után megvásárolta az SZDSZ elveit
hirdető Magyar Hírlapot.
Innét már szóljon Széles Gábor, aki megvásárolta külföldi tulajdonostól a
budapesti napilapot, akit máris médiacézárnak neveznek:
– „Rá kellett jönnöm, főleg miután megvásároltuk a Magyar Hírlapot, hogy középen
nincs senki. Politikailag semleges, vélemény nélküli embertömegek pedig pláne
nem léteznek. A lap balliberális olvasótáborának helyére tehát jobboldali
közönséget építettünk – mindezt úgy, hogy megtartottuk az olvasószámot. Sőt,
hamarosan 18 ezer újságot fogunk eladni az eddigi 15 ezer helyett.”
– „Nem azért vásároltam be magam a médiába, mert politikai ambícióim lennének.
Akik pedig arra spekuláltak, hogy hamar belátom, a média biznisz nem nekem való,
azok is rájöhettek már: tévedtek. Merthogy a médiumaimra elsősorban nem
racionális vállalkozóként, hanem érzelmileg elkötelezett emberként tekintek.
Médiaegyensúlyt akarok, azaz a jobboldali befolyás növelését. Amikor három éve
megalapítottam az Echo Televíziót, még nem gondoltam, hogy egy médiacsoport
alapjait rakom le. Egyre inkább belehajszoltam magam; jött a Magyar Hírlap, a
Vital Tv, a megyei újságok, s újabb megyei lapok következnek, azaz megyünk
tovább. Más nagyvállalkozóknak is jelezni szeretném: érdemes, hovatovább
erkölcsi kötelesség beruházni a magyar sajtóba.”
„A média a XXI. század egyik legfontosabb iparága. Ugyanaz a szabály, mint a
klasszikus ágazatokban: amit lehet, oldjunk meg a hazai tőke segítségével,
máskülönben a multik mindent visznek.”
Újabb, mintegy hatszázmilliós tőke-emelést tervez Széles Gábor a Magyar Hírlap
kiadójánál; a cég törzstőkéje így egymilliárd forintra nő. Hamarosan saját
nyomdában készülnek Széles Gábor nagyvállalkozó médiaholdingjának újságjai,
valamint átalakul, nagyobb méretű lesz a Magyar Hírlap. A cég még ebben az évben
újabb két megyei lapot indítana. Tervei szerint két éven belül országszerte
saját megyei napilapokkal jelentkezik az Első Magyar Média Holding, amely
Hollandiából vásárolta a gépsort. Bérmunkával töltik majd ki a Magyar Hírlap és
a köré épülő megyei újságok több mint százezresre tervezett össz példányszáma
felett megmaradó szabad nyomókapacitást. Fejér megyei napilapjuk három-, a
csongrádi ötezer példányban készül, ez utóbbi az a szint, amellyel már
rentábilisan működtethető egy regionális újság; folyamatos előkészítéssel még az
idén további két megyei orgánumot kíván indítani.
Nyugati módszerrel fosztották meg a magyar társadalmat attól, hogy végre saját,
magyar érdekű tájékoztató ipara legyen, most akadt valaki, aki nyugati
módszerrel, tőkével, kivásárlással, ráfizetés vállalásával visszaszerzi,
amennyire lehet, azt, amit a kommunista privatizálók elherdáltak, idegen kézre
juttattak. Bárha sok ilyen áldozatkész sikeres magyar követné a nemes példát.