A Márciusi Charta tanácskozása

Debrecen, Hajdú-Bihar megye
2007. augusztus 21.

CSOÓRI SÁNDOR:
VALAMI ELVESZETT BELŐLÜNK...

A jelenlévők között bizonyára többen is ülnek itt, ebben a teremben, akik még jól emlékeznek Kertész Imre kifakadására, mely arról szólt - még jóval a Nobel-díj elnyerése előtt -, hogy becsomagolt bőröndök között él otthonában, örökös ideiglenességben, mert sose tudja, melyik nap kell elmenekülnie ebből a sötét indulatokkal megterhelt országból. Összecsomagolt bőröndökkel? Még a gyomrom is összerándult a hírtől. Összerándult, mert pontosan tudom, hogy félelme és haragja nem a mai idők csalánjaival és bogáncsaival növekedett együtt, hanem a vészkorszak megbocsáthatatlan rémségeivel. De volt más oka is a görcsnek: a magyar politikai életet az o elveivel egyező pártok irányítják immár kilenc éve a tizenhétből, s ez arról árulkodik, hogy a kilenc év semmit sem oldott meg Magyarország súlyos gondjaiból. De személyes neheztelés helyett - képzeletben - fölkínáltam neki az én életrajzomat is, amelyből az derül ki, hogy legalább ötven éve nekem sem a szép testtartású hattyúk hozzák el reggeleimet, hanem a fejfájások és a kudarcok. De mi történne velem, ha nekem is el kéne szöknöm innen? Hova bujdoshatnék el? Ausztriába? Németországba? Új-Zélandra? Hosszú töprengés után egyetlen helység neve jutott eszembe: Debrecené.

Úgy hangozhat ez a fanyar történet, mintha kitalált mese volna, s válasz Kertész Imrének is, de szavahihető koronatanúim vannak itt ebben a városban, akik igazolni tudják, hogy a történet szó szerint igaz.

Kertész Imrének, szerencsére már nem kell tömött bőröndök közt csetlenie-botlania a lakásában, hiszen a Sors és szabadelvű pártja a Szabad Demokraták Szövetsége, fölkísérte őt az egyik legmagasabb hegyre, ahol már nincs szüksége arra sem, hogy Magyarország gondjaival foglalkozzék.

Pedig most kellene igazán! Hiszen Magyarország ma nem egyéb, mint egy megfejthetetlen súlyos fikció, egy szánni való történelmi és politikai koholmány, amelyet - ha törik, ha szakad - meg kell változtatnunk.

Hetekkel ezelőtt több alapító tagunk és támogatónk, azt javasolta nekünk, hogy harmadik tanácskozásunknak két fontos, de egymásba fonódó témája legyen. Az egyik a magyar oktatás ügye, a másik pedig szellemi életünk sorvadásos állapota.

Mindkét téma történelmileg is illik Debrecenhez. Emlékezzünk csak Németh László Debreceni kátéjára, amelyet itt írt 1933-ban, néhány órára bezárkózva Gulyás Pál költő és tanár szobájába.

Tizenhárom esztendővel a mindent romba döntő Trianon után, ez a káté volt a legvilágosabb és legegyértelműbb revíziós program Magyarországon.

Első kérdése így hangzik: Mit kell tudnia minden magyarnak koráról?

Azt hiszem, ezt kell föltennünk ma is, magunknak. A válasz, mint akkor, most is iszonyúan nehéz. Sokkal nehezebb, mint megcsonkításunk után. A megmaradók és az elszakítottak akkor egyaránt revíziót akartak. Már, ami a magyarokat illeti. Ez volt a közös lelki alapunk. Ma a züllés és a züllesztés nyomult a helyére. A legújabb nemzeti termékünk. Az egyre híresülő hungarikumunk. Magyarországon ma csakis a szétesés valóságos, semmi más. Reggel, ha fölkelünk, rövid ideig még a magunké vagyunk, mert még nem kell választanunk magunk és mások közül. Tíz óra felé azonban már azt akarjuk, amit mások akarnak. De másoknak pedig mi vagyunk a mások – ok tehát azt akarják, amit mi akarunk.

Észrevétlenül így leszünk a Mindentudás egyetemének összezavarodott tagjai. Ha volna társadalmunk és volnának benne fölismerhető szerepkülönbségek, hierarchiák, egymásra épülő vagy egymáshoz illeszthető rendszerek, amelyek � szinte � a természetet utánozva, működtetnék az életünket; énünk így, a miénk maradhatna, és nem azt látnánk többé, amit már egyszer mások is láttak. Életünk, észrevétlenül így lehetne izgató titok a magunk számára és cselekvésre ösztönző erő. Ha váratlanul ma megkérdezném a magyar társadalomtól: vannak-e bíróságaink, a válasz az lenne: vannak is meg nincsenek is. Mit jelent ez hétköznapibb nyelven? Azt, hogy nincsenek! Hisz, ahol gátlástalanul ostromolja a partot a korrupció, a megvesztegetés, ott a bíróságok madárijesztők inkább. De szóba hozhatunk mást is. Például azt, hogy szabadok vagyunk-e egyáltalán? A válasz emelkedett lehetne, de végül mégiscsak lehangoló. Így kezdhetnénk, hogy sokféle fölszabadulásunk minden célja ugyan már a hátunk mögött van, és mégse vagyunk szabadok. Hát, hogy az ördögbe lehetséges ez? Netán űrhajók nélkül is a súlytalanság állapotában élünk? Gyurcsány Ferenc miniszterelnökünk nérói lazasággal hétfőn bevallja, hogy hazudott nekünk, kedden pedig elérzékenyülve a reformjairól beszél. A reformjairól, igen, a reformjairól. Amikor kiejti a varázsszót, én - úgy látszik, a rossz neveltetésem miatt - azonnal a tizenkilencedik század első negyedére, a reformkorra gondolok, amikor Széchenyiék hidat, Akadémiát alapítottak maguknak és a következő nemzedékeknek, nem úgy, mint a maiak, akik gátlástalanul eladnak mindent, ami nem is az övék.

A kétféle viselkedésből mi szűrhető le tanulságul? Az, hogy az igazi forradalom és az igazi reform is, egyedül a lélekben érlelődik meg s lesz belőle az, aminek lennie kell. A politikusok mesterségesen kiagyalt reformjai általában csak a politikusok hatalmi érdekeit vagy magánérdekeit szolgálják.

Minden gondolkodó magyar a megrendíthetetlen számok, és a hétköznapi megrendülései közben azt ismételgeti magában: hogy csúszunk, csúszunk lefelé az aljba, mint egy megindult hegyoldal. Vajon, így kell ennek lennie?

Hadd tegyek föl egy kisiskolás, sértő kérdést magunknak. Ha ilyen bajaink voltak a történelmünkben, volt-e valamiféle ellenállás? Ellen-mozgalom, ellenerő?

Volt!

Ha másutt nem, az irodalomban!

És most nemcsak a régi idők magyar irodalmára gondolok a mohácsi vész utáni időktől kezdve, a második világháborúig, hanem az 1956 utáni korszakra is. Az októberi forradalmat leverték a szovjetcsapatokkal együtt küzdő államvédelmisek, a kommunizmus rögeszméit követő magyar hívok; segítettek még a csehszlovák elvtársaink is, akik két vagon gumibotot küldtek a rendet helyreállító karhatalmistáknak, hogy megszülessen a Kádár-i új hatalom. Szerencsére börtön és akasztófa idehaza is volt elég.

Ilyen körülmények között kikezdhetett el, legelőbb talpra állni? Az értelmiségiek: az írók, a társadalomtudósok, a filozófusok, a történelmet átlátszó parabolák segítségével megelevenítő történészek. Centiről centire araszolgattak előre. És elkezdtek születni a versek, a novellák, amelyekben kinyílt egy-egy börtönajtó október 23-án s hazafutottak a rabok, betegen, fakón, de ez már egy új korszak kezdete volt. Utánuk egymás után megszülettek a szociográfiák, a filmek, a drámák, ezek adták vissza újra a nemzet önérzetét. Ezek adták meg újra a politikai küzdelmek ízét és nem kellett hozzá több mint másfél évtized, és az irodalmi szereplők mögé lassan fölsorakoztak a valóságos ellenzéki szereplők is: a fürgébb liberálisok és a nehézkesebb nemzetiek. Emlékszem, jöttek hozzánk látogatóba, neves nyugati írók és a sárga irigység emésztette őket, hogy nálunk micsoda komoly szerepük van az íróknak, hiszen egy-egy cenzúrán átcsúszott mondatuktól országos földrengések támadnak s tízezres példányszámú folyóiratokból utólag egy vékony zsilettpengével vágják ki a veszélyesnek ítélt írásokat. Bezzeg őket a politikai hatalom már észre se veszi.

Sajnos, azoknak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveknek végük és csak itt-ott villan föl a hagyományok tükrében valami apróság.

Nem azt mondom ezzel, hogy ma nincs irodalom, legföljebb azt, hogy ami van, azt többnyire bravúros ezermesterműhelyek szomszédságában írják, szép, világos szobákban, szellemesen, pazarul, mézes puszedlik társaságában.

Netalán az új érzelmi világrend elhidegülésének a hatása volna ez is, mint ahogy a posztmodern irányzatok divatja is hasonló volt, hosszú ideig?

Ha csak ez volna, ebből még ki lehetne gyógyulni gyorsan.

Azért vagyunk ma itt, mert meg kell beszélnünk, hogy mivel és hogyan kellene kezdenünk az országos ocsúdást. A politikával nem kezdhetjük, mert a parlamenti többség merev és hamis elmélete bármilyen demokratikus hévvel is hivatkoznak rá, látványosan megbukott. A Gyurcsány-féle többség csak az Országházon belül létezik, az országban már nem. Az ellenzék nagy hibája, hogy ebből az óriási változásból csak a szóvivőikkel és két-három emberükkel próbálnak új politikát csinálni, immár hónapok óta. Ez így nem megy. A tömeg már régóta tudja, hogy milyenek az erőviszonyok, s azt is, hogy mi az igazság, csak cselekedni nem tud. Ezt a képességét 1956 óta teljesen elveszítette. A Kádár-rendszer diadala az volt, hogy a társadalom szűnjön meg, s az emberi lélek minél szűkebb térben mozogjon. A török hódoltság első ötven éve után már-már mindenki megszokta, hogy itt vannak a törökök. Csak egy kis töredék, a végváriak hadakoztak ellenük. A mi mai mozdíthatatlanságunkat a televíziók és a rádiók súlyosították el. A valóság és a valóság értelmezése közötti áramkör folyamatosan meg-megszakad. Mindig látunk valami újat, fontosat, de öt perc múlva már el is felejtjük. Mitől van ez így? Attól, hogy a látás képessége a gondolkodás helyébe lépett. Márpedig ez a csere felbecsülhetetlen veszteségekkel jár. A látás végtelen, határtalan, a gondolkodásnak pedig határai vannak. A látás csak csodálkozni tud, a gondolkodás pedig cselekvést is kirobbanthat.

Ezt az új, fölismerhetetlen tapasztalatot hadd ismertessem egy mindenki által elért élménnyel. Egyszer-kétszer már láttunk, akár kormányt elsöprő, százötvenezres tömeget is Budapest utcáin. Ez igen! Itt már nincs mese, az ellenzék megbuktathatja a kormányt. És másnapra mi történt? Úgy foszlott szét a lenyűgöző látvány, mintha csak gyerekkorunkban láttuk volna az egészet. A nemzetragasztó szellem föltételei hiányoznak, mondja, üzeni nekünk Németh László. A nemzetragasztó irodalomé és kultúráé. Igen, azoké, amelyek elhanyagolva és föltáratlanul rejtőzködnek műveltségünk mélyén, olyan magyarok sugárzó csontváza mellől, mint Adyé, Bartóké, Babitsé, Móriczé, Kodályé, Kosztolányié, Németh Lászlóé, József Attiláé, Tamási Ároné, Szabó Lőrincé, Illyésé, Sütő Andrásé és még sokan másoké. Kis nemzet lettünk, ez tagadhatatlan, de egy nemzetet nem a nagysága vagy a kicsinysége határoz meg föltétlenül, hanem a sorsa és a képességei. A nagyok lökdösése közben másként cselekedni nem is igen tudnánk a műveltség területén. Közép-Európa egy-két országával együtt elég tűrhető helyen álltunk a szellemi élet magaslatain - főként Lengyelországgal és Csehországgal együtt. Nem véletlen, hogy a mozgásképtelen Európában, mindhárom országban történt valami olyan, amely az emberiség ügyével érintkezett. Ilyen volt a mi '56-unk, ilyen volt az 1968-as Prágai Tavasz és az 1980-as lengyel szolidaritási mozgalom. Mindegyiket a népükkel együtt érző és bátor értelmiségiek készítették elő. Ezért ítélem el azokat a fanyalgó értelmiségieket, akik dobveréssel és trombitahanggal megerősítve azt bizonygatják, hogy az író írjon, a politikus pedig politizáljon. Mi más ez, mint urbánus provincializmus? A politikusok, megjegyzés nélkül politizálhatnak, hozhatnak társadalmat kivéreztető döntéseket, eladhatják fejünk fölül az eget, eközben az írók egy része arról töpreng, kivel ossza meg zsenialitását a frankfurti könyvvásáron.

Mi más ez, ha nem cinkosság a politikusokkal? A Herczeg-Ferenc-i eltökéltségnél sokkal megbocsáthatatlanabb. Szeretném kiváló pályatársaim figyelmét fölhívni arra, hogy ha nem lett volna magyar nyelvű és szellemű irodalmunk eddig, most nem volna magyar nemzet se. Továbbá arra is, hogy legtöbb nagy írónk nemcsak gazdag életművet hagyott ránk, hanem nehéz, sok szenvedéssel együtt járó életpéldát is.

Úgy gondolom, hogy hazug, képmutató és kisszerű őrültségbe rohanó korokban, mint amilyen a mai is, az értelmiségi lét - ugyan másként, mint eddig -, de csakis ellenállási forma lehet. Egyelőre mi reménykedők vagyunk, de bénák. Valami elveszett belőlünk az elmúlt tizenhét évben. Hogy micsoda, pontosan én sem tudom megfogalmazni, de egy költői valósággal talán sikerül érzékeltetnem. Ausztrália őslakóiról olvastam valahol, hogy miután hosszú és fáradtságos gyaloglás után céljukhoz értek, leültek néhány órára, hogy a lelkük is utolérhesse őket.

Talán nekünk is ezt kell cselekednünk.