Dr. Ilkei Csaba: Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások XII.

 

Újságíró szövetségek és rejtélyes vállalatok a KGB nemzetközi hálójában, rivalizáló titkosszolgálatok

 

Dr. Ilkei Csaba tudományos kutató tanulmányának eddig  I.-X. részét közöltük,  rádiósok, televíziósok, újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonságiszervek titkos együttműködéséről.

Emlékeztetőül: 

 

I.    rész: „A Magyar Televízió, mint állambiztonsági fedőszerv” (http://www.utolag.com/Ilkei/MagyarTelevizio/MagyarTelevizo.htm)

II.   rész: „MTV: a műsorpolitikát és az objektumot is védte a politikai rendőrség a nézőktől”( http://www.utolag.com/Ilkei/MTV/MTV.htm)

III.  rész: „Az MTV mint az osztályharc kiemelt küzdőtere” (http://www.utolag.com/Ilkei/MTVOsztalyharc/MTVOsztalyharc.htm)

IV.  rész: „A kemény vonalasok, a reformerek és az állambiztonság” (http://www.utolag.com/Ilkei/MTVII/MTVII.htm)

V.   rész: „Egy rendhagyó titkos munkatárs a Népszabadságtól” http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasok/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasok.htm)

VI.  rész: „Lehetett-e nemet mondani az állambiztonságnak?” http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVI/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVI.htm

VII  rész: „Várkonyi Péter külügyminiszter, a „Népszabadság” főszerkesztője, a Tájékoztatási Hivatal elnöke, az MSZMP KB tagja, mint államvédelmi tiszt, hálózati titkos munkatárs és rezidens” http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVII/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVII.htm

VIII. rész: „Állambiztonság és káderpolitika, - több kudarc, mint siker a hírszerzés bázisain: MTI, Népszabadság, MÚOSZ http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVIII/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVIII.htm

 IX.  rész: „Akiért a belügyminiszter tűzbe tette a kezét, Bécsből Ausztráliába szökött”

http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokIX/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokIX.htm

X. rész: „Bevezetés a Press Rezidentúrába: Kik voltak a vezetők?” http://www.utolag.com/Ilkei/PressRezidentura/PressRezidentura.htm 

           XI. rész: „Polgár Dénes az MTV „A Hét” főszerkesztője, az MTI tudósítója 5 fedőnéven 23 éven át szolgálta a belügyi hírszerzést” http://www.utolag.com/Ilkei/PolgarDenes/PolgarDenes.htm

 

Most a sorozat XII. folytatása következik.     

 

*****

Bevezetésként emlékeztetek a sorozat korábbi részében megfogalmazott néhány gondolatra.

 

Az 1960-as években a BM és a HM hírszerzése (BM III/I és MNVK/2 csoportfőnökség) felismerte a magyar újságíró társadalom nyugati kapcsolataiban rejlő fokozott hírszerzési lehetőségeket, s szovjet irányítással  létrehozták illetve bővítették  hírszerző bázisaikat.

 

1964 nyarán hosszas előkészítés után Czinege Lajos honvédelmi és Benkei András belügyminiszter aláírta a HM 2. Csoportfőnökség és a BM III (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség szerveinek együttműködéséről szóló 002. számú szigorúan titkos parancsot, amely szabályozta az együttműködés megvalósításának módját a külföldön folytatott tevékenység  feltételeinek biztosításában, az operatív és tájékoztató munkában.

 

 

(Czinege Lajos, Benkei András)

 

A Press Rezidentúra (BM. III/I-B önálló alosztály) a hazai sajtószervek nemzetközi kapcsolatait felügyelte: Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), Magyar Távirati Iroda (MTI), Magyar Rádió (MR), Magyar Televízió (MTV), Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala (TH). A Rezidentúra 1967-ben annak a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) székházába költözött be, amely – mint majd láthatjuk – az SZKP nemzetközi osztálya alá rendelt  és közvetlenül a KGB irányítása alatt álló, prágai központú Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) legaktívabb tagja volt, a nyugati kapcsolatok felé irányuló hír-és információ szerző titkos megbízásokkal, különös  szervezési, gazdasági és végrehajtási feladatokkal, amelyek a kapitalista tömegmédia befolyásolását, újságíróinak megnyerését, a kiszemeltek beszervezését és kiképzését, valamint új pénzügyi források előteremtését és tartós biztosítását célozták. Különös feladata volt a magyar tagszervezetnek (is) a  gyarmati függőségből felszabadult harmadik világ újságíróinak megnyerése a politikai befolyásolás egyre bővülő eszközeivel, mindenek előtt Fekete-Afrika országaiban.

 

A Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ)[International Organization of Journalists (IOJ)] 1946-ban alakult meg Koppenhágában kelet-és nyugat európai újságíró szövetségekből, s 1947-ben költözött Prágába. A kezdetektől fogva éles viták folytak a vezetésben a sajtószabadságról,  a demokratikus szabadságjogokról, az újságírók felelősségéről, függetlenségéről  és „pártos elkötelezettségéről”. 1950-ben, amikor az elnökség szovjet nyomásra kizárta a jugoszláv szövetséget, a legnagyobb nyugati szervezet, az 1926-ban alapított  IFJ (International Federation of Journalists) kilépett a NÚSZ-ból, amely ettől kezdve egyértelműen szovjet irányítás alá került és későbbi kritikusai szerint egyike lett azon kiemelt nemzetközi civil szervezeteknek, melyek szovjet titkosszolgálati fedőszervként területen kívüli jogosultságokat élvezve – állam az államban – rendkívüli műveleti feladatok sorát hajtották végre törvénytelenül, a tagság és a tagországi szervezetek vezetőinek tudta nélkül. A NÚSZ-nak 1990-ben kb. 250 ezer tagja volt mintegy 120 országban.

 

 

(A volt MÚOSZ székház)

 

A magyar feladatok megoszlottak  a BM és a HM hírszerzés (BM III/I. és MNVK/2) között. Míg az utóbbi iratai nem kutathatók, többet tudunk a BM III/I-B. önálló alosztályáról, amely még hivatalos fejlécében is a Press Rezidentúra nevet viselte. Vezetője (Szolnok Péter, Regős János) és munkatársai a MÚOSZ Népköztársaság útja 101. szám alatti székházában szorosan együttműködtek a szövetség választott vezetőivel, akik közül a kulcsfontosságú posztokon állók többnyire beszervezett hálózati személyek voltak, néhányan hivatásos állománybeli múlttal. (Például: a beavatott főtitkárok: Siklósi Norbert és Megyeri Károly mellett olyan kiválasztott  és kipróbált, Moszkvával tárgyalóképes  fedett állományú vagy hálózati újságírók voltak a főtitkár-helyettesek, mint Vajda Péter r. százados vagy Fábián Ferenc, „Újfalusi” titkos munkatárs. A kiemelt  fontosságú  nemzetközi főosztályt  Éles Tibor, a kémelhárítás majd a politikai rendőrség  szt-tisztje  vezette 1964-től 1968-ig. (Ő szervezte be 1963-ban  a másutt említett „Gyarmathy Csillát”, Siklósi titkárságán.)

 

Innen irányították az egyre szaporodó olyan fedőszerveket, mint amilyen például az Interpress Nyomdai és Lapkiadó Vállalat (Stark György), a Sajtódokumentációs Kutató Központ (Dersi Gyula), az Interpress Filmstúdió (Falus György, Jutasi Dezső),  vagy a későbbiekben a Vue Touristique Idegenforgalmi és Propaganda Kiadó Vállalat, röviden: IPV (Siklósi Norbert, Teszár József) volt, amelyekhez szolgáltatók is kapcsolódtak, így a balatonszéplaki nemzetközi újságíró üdülő, a Hotel Interpress (Lutz József, Kató Árpád).)  Az üzletből  többen meggazdagodtak, sokan magas kitüntetéseket kaptak;  a rendszerváltoztatásnak még a szándékát is kontrázták, majd  1990 után kellő információk és kapcsolatok birtokában sikeresen átalakultak és elvegyültek a jövő-menő hatalom gazdasági-pénzügyi hátterében.

 

1966-tól a  prágai központú NÚSZ egyik  alelnöke lett a MÚOSZ mindenkori főtitkára, aki egyúttal a nemzetközi szervezet kincstárnoki posztját is betöltötte. A budapesti kincstárnoknak sohasem volt pontos és hiteles információja a prágai nyílt és titkos pénzmozgásokról, a konspiratív gazdasági tevékenység valós bevételeiről és kiadásairól, a tényleges főkönyvi adatokat csak Moszkvában látták át megközelítő pontossággal. A NÚSZ propaganda osztályának vezetője volt Prágában Roszol János r. alezredes, aki 1983-ban a BM külügyi  osztályát vezette.

 

A MÚOSZ szakosztályai közül  a nemzetközi kapcsolatok megszervezésében és működtetésében kiemelkedő szerep jutott az idegenforgalmi, a gasztronómiai-borászati és turisztikai, a kulturális (filmkritikusok) és sportújságírói szakosztálynak. A katonai hírszerzés főleg a turisztikai újságírók vonalába  [FIJET] épült be, arccal Olaszország felé. A Press Rezidentúra 10 szt-tisztje átlagosan 100 kvalifikált ügynököt mozgatott itthon és külföldön. A Nemzetközi Újságíró Továbbképző Központ budapesti és balatonszéplaki helyszíneken képezte a NÚSZ ügynökeit, utolsó igazgatója Rybka Géza  r. alezredes, (III/I-B öá. aloszt.) helyettes rezidentúra vezető volt.

 

Az egymással rivalizáló polgári és katonai hírszerzés sakktábláján már a hetvenes évektől erősödtek a HM vezérkar (Magyar Néphadsereg Vezérkara (MNVK) 2. csoportfőnöksége (Markotán Benedek alezredes) pozíciói az újságírók között, annak köszönhetően is, hogy a katonai hírszerzés információi gyorsabbak, pontosabbak, hitelesebbek voltak a Varsó Szerződés tagállamainak szervezettebb, hatékonyabb vezérkari együttműködése következtében, mint a több áttételes, lassú és körülményes BM III. Főcsoportfőnökségen a polgári hírszerzésé, ahol a KGB tanácsadók néha hónapokat aludtak olyan ügyek fölött, melyek haladéktalan  elemzést, az összefüggések mielőbbi feltárását és aktív operatív végrehajtást igényeltek volna.

 

      Tegyük hozzá nyomban a most következő egyik tanulmány  (Lehel Miklós)  ide vonatkozó fontos megállapítását: az MNVK/2 csoportfőnöksége már egyetemista korban kiválasztott és elkötelezett tehetséges fiatalokat, akiket az MTI-hez, s más vezető sajtószervekhez  irányított.  Így lettek a katonai felderítés által fiatalon megnyertek sokkal erősebb kötődésűek a HM csoportfőnökségéhez, mint az alkalomszerűen megzsarolt, vagy hazafias alapon  (a párttagok elkötelezettségével) néhány hét alatt beszervezett hálózati személyek a belügyi hírszerzés valamelyik osztályán. Az MNVK/2 pályamodellben gondolkodott hosszú távon, s azt minden eszközzel támogatta, míg a BM előrelátása legtöbbször egy kiküldetési ciklusra, négy esztendőre szólt, arra pedig kész embert kellett találnia, de gyorsan. A HM érthetően nem szívesen engedte át „megnyert” és felkészített hálózatának tagjait a BM-nek, a külföldi tudósítói helyek elosztásáról – a két tárca „ illetékességi” jelenlétéről -  viszont a pártközpontban döntöttek, akárcsak egyes fontos személyek hovatartozásáról folytatott belső „szervi” vitákról.

 

A mai napig nem ismerjük kellő mélységben, csak sejtjük a különböző titkosszolgálati csoportok  (ÁVH,  HM Katonapolitikai Osztály, BM III. Főcsoportfőnökség,  MNVK/2), a Külügyminisztérium, mint fedőszerv ) rejtett rivalizálását, pozíció harcait,  személyi összetűzéseit, árnyalva azzal is, hogy éppen kit támogatott jobban a nagy testvér valamelyik  belügyi vagy katonai állambiztonsági  szerve. Érdekes bepillantani a feltáró munkában egyes hatalmi csoportosulások, politikai platformok, állami nagyvállalatok és  tájékoztatási bázisok (MTI, Népszabadság, MÚOSZ, MRT) titkosszolgálati szerepvállalásaiba, pillanatnyi vagy tartós érdekközösségeibe, meglepő együttműködéseibe,  kontra akcióiba, párhuzamos karriertörténeteibe. Nem mindig tudjuk (még) megfejteni az igazi mozgatórugókat, a bonyolult és rejtett érdek összefüggéseket, majd azok felbomlását.

 

Siklósi Norbert

 

Siklósi Norbert  (1924 – 2008), a MÚOSZ főtitkára 1958 és 1973 között.  Eredeti foglalkozása: bőrdíszműves, bőröndös. 1945-től az MKP tagja. 1950: a Szabad Nép munkatársa. 1954-1956: a Szabolcs-Szatmár megyei Néplap főszerkesztője és a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójának vezetője.

 

1956 -ban a Minisztertanács Titkárságán dolgozik, 1957-től a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának főosztályvezetője, majd a MÚOSZ  és az Írószövetség kormánybiztosa Kádár János bizalmából. 1958-tól  tizenöt évig a MÚOSZ főtitkára. (Elődje: Vadász Ferenc, 1950 – 1957, a Szabad Nép, illetve a Népszabadság  munkatársa). Siklósi hajtja végre a tagrevíziót,  szervezi meg a kétéves Újságíró Iskolát, s vezetése alatt lesz  a szövetség a KGB irányította prágai  központú Nemzetközi Újságíró Szervezet legaktívabb tagja.1966-tól a NÚSZ alelnöke és kincstárnoka. (Ezt a posztot öröklik utódjai, a mindenkori főtitkárok).

 

 

(Siklósi Norbert)

 

Kezdetektől szoros kapcsolatot ápolt a KGB-vel,  a szovjet nagykövetség diplomatáival, így Andropov nagykövettel (aki később a KGB főnöke, majd az SZKP főtitkára) és a magyar katonai hírszerzéssel. Jól értesült bennfentesek szerint kettős alárendeltségben dolgozott: a KGB és az MNVK 2 irányítása alatt. Támogatta a belügyi hírszerzés Press Rezidentúráját (BM III/I-B önálló alosztály), amely 1967-ben beköltözött a Népköztársaság úti MÚOSZ székházba.

 

Ügyelt arra, hogy helyettesei és az apparátus, valamint a legfontosabb bizottságok kulcsfigurái is avatott titkosszolgálati (hálózati)  elkötelezettséggel és teljes lojalitással támogassák célkitűzéseit, ide értve a törvénytelen sötét üzleti  akciókat is. (A 60-as évek elején még a titkárnője is állambiztonsági hálózati személy volt: a „Gyarmathy Csilla”fedőnevű B. Szilvia, akit a III/II-3-c szervezett be, később a „Népszabadság” munkatársa, majd a 70-es években szőke bombázóként tűnt fel „bódító Szilvia” az MTV képernyőjén.)

 

Balatonszéplakon a Nemzetközi Újságíró Üdülőben a prágai központ diktálta politikai viták folynak a célirányosan meghívott európai újságírók körében, az agymosásban szerepet vállal a Duna Klub is.  Siklósi  kellő gonddal megteremti a zavartalan feltételeket a NÚSZ iskola működéséhez, ahhoz, hogy   a Press Rezidentúra  eredményesen megszervezhesse a kiszemeltek oktatását, titkosszolgálati felkészítését és kiképzését. A NÚSZ legfőbb vezetői: Jiri Kubka főtitkár és Pavel Jerofejev titkár elégedett volt a magyar tagszervezet aktív közreműködésével. A Nemzetközi Újságíró Továbbképző Központ utánpótlást válogatott a szovjet hírszerzés számára. Kihelyezett tanfolyamok helyszínei voltak Fekete Afrika megcélzott országai, az operatív érdekek által elsődlegesen kiszemelt  Nigéria, Guinea, Ghána, Etiópia,Tanzánia, Szenegál, Mali.

 

1971-től a Vue Touristique Idegenforgalmi  Propaganda és Kiadóvállalat igazgatójának is kinevezik. 1973-ban ér véget főtitkársága a MÚOSZ-ban. Nyomban a  a Lapkiadó Vállalat, majd jogutódja: a Pallas Lap-és Könyvkiadó  Vállalat vezérigazgatója. Jó üzleti érzékkel segíti elő a katonai hírszerzéssel  (MNVK/2) együtt létrehozott közös vállalatok alapítását. Tizenhat év után , 1989-ben  a Pallas vezérigazgatójaként nyugdíjazták.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

Megyeri Károly

 

Megyeri Károly (1927 – 1999), a MÚOSZ főtitkára 1983 – 1989.

Kereskedelmi iskolát végzett a Mester utcában. Katona, majd továbbszolgálóként a honvédség kecskeméti művelődési házának parancsnoka. Onnan emelték ki a Magyar Rádióba 1957-ben, az Aktuális Főosztály munkatársaként kezdett dolgozni. 1959-ben  átkérte a Televízió riporternek. 1966-ban már az ipari rovatot, 1968-ban a Népgazdasági Osztályt vezette. Karrierje töretlenül ívelt felfelé: párttitkár, 1969-től a Politikai Adások főszerkesztője,  1974-től 1983-ig az MTV politikai  elnökhelyettese. Kiemelt politikai nagy interjúk készítője, Kádár János rendszeres kérdezője.

 

 

(Megyeri Károly)

 

Politikai konzervativizmusa az 1957 utáni vezetőréteghez kötötte, megbízhatóságát, osztályalapú gondolkodását több kitüntetéssel ismerték el. 1983-ban, Aczél György személyzeti politikájának áldozata lett Nagy Richárd elnök,  vele együtt kellett távoznia neki, az elnökhelyettesnek is, noha nem akart a MÚOSZ-ba menni, ahogyan mondta: „erőm teljében helyeznek át, én televíziós vagyok” Aczél a saját embereit állította az elnöki és elnökhelyettesi posztra: Kornidesz Mihályt és Vajda Györgyöt. Rajtuk kívül már ott volt: Szinetár Miklós. Megkezdődhetett az állami televízió egyfajta „átalakítása”.

 

A MÚOSZ-ban akaratán kívül, tehetetlenül került rá a prágai futószalagra, de engedelmes pártkatonaként fegyelmezetten hajtotta végre a feladatokat, noha nem egyszer értetlenségének adott hangot. Elvtársi meggyőzését a pártközponton kívül,  segítették régi ismerősei  a HM-ből, az MNVK 2. csoportfőnökségének jelenlétét és aktív közreműködését pedig igyekezett megérteni és lehetőségei szerint támogatni..

 

Élete végéig nem titkolt nosztalgiát érzett a televíziós munka iránt, jó néhány volt kollégájával közeli barátságot ápolt a Szabadság téren. Az 1988. április 22-25 között Braziliában tartott NÚSZ elnökségi ülésen azon háromtagú bizottság tagjává választották (mint alelnök-kincstárnokot), amelynek feladata lett a NÚSZ tevékenységének megújításáról és vezetésének korszerűsítéséről szóló javaslatok kidolgozása.

 

Régi harcostársa, az MRT volt párttitkára: Grósz Károly pártelnöksége átmenetileg még felvillanyozta, de 1989-ben csalódottan visszavonult és nyugdíjazását kérte.

 

 

(Vajda Péter , Fábián Ferenc)

 

[Vajda Péter főtitkárhelyettesről a sorozat V. részében írtam: „Egy rendhagyó titkos munkatárs a Népszabadságtól”, http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasok/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasok.htm;

Fábián Ferenc főtitkárhelyettesről a sorozat VIII. részében: „Állambiztonság és káderpolitika, több kudarc, mint siker a hírszerzés bázisain: MTI, Népszabadság, MÚOSZ”, http://www.utolag.com/Ilkei/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVIII/UjsagirokSzerkesztokSajtomunkasokVIII.htm]

 

 

 

  Beke József  („Karrierista”)

 

1974. novemberében a BM kémelhárító csoportfőnökség (III/II) helyettes vezetője: Bodrogi László r. ezredes bizalmas nyomozást engedélyez Beke József (1933. márc. 21., Budapest, Jecs Mária) újságíró ellen, aki érettségivel rendelkezik, szakképzettsége: gépkocsivezető, autószerelő,  az MSZMP-ből kizárt, volt BM dolgozó, nős, budapesti lakos. Öt világrészre érvényes szolgálati útlevele volt.  (ÁBTL. 3.1.5. O-17423)

 

Azzal gyanúsítják, hogy külföldi szervezet, vagy annak megbízottja részére folytat hírszerző tevékenységet. Szükség esetén őrizetbe vételét is engedélyezik.

 

 

(Beke József)

 

Két év múlva, 1976. októberében a bizalmas nyomozás eredményéről jelentés és határozati javaslat kerül a III/II. csoportfőnöke (egyben főcsoportfőnök-helyettes): Havasi (Hemberger) László r. vezérőrnagy asztalára. A nyomozás a már említett Beke József (fedőneve: „Karrierista”)  büntetett előéletű újságíró, az Interpress Nyomda- és Lapkiadó Vállalat osztályvezetője és Halász Ferenc (1919. dec. 16, Mezőkaszony, Weinberger Jolán) osztrák állampolgár, a bécsi Kasimex cég tulajdonosa (fedőneve: „Kereskedő”) ellen folyt.

 

 

(A kémelhárítás bizalmas nyomozást rendelt el 1974-ben)

 

A bizalmas nyomozás során megállapították, hogy a Kárpátaljáról származó Halász Ferenc  1947-ben Budapestről Bécsbe emigrált,  s ott az 50-es évek elején az USA hírszerzés egyik rezidense volt.  Gazdasági visszaélések miatt eljárás indult ellene. A 60-as évek második felében kémkedés gyanújával a bolgár állambiztonsági szervek folytattak ügyében nyomozást, majd országukból kitiltották.  1968-ban létre hozta saját export-import vállalkozását, a bécsi székhelyű Kasimex Kereskedelmi Vállalatot. Azóta Magyarországon kereskedik, legfőbb támogatója Siklósi Norbert, elsődleges partnere: a MÚOSZ és az Interpress.  A BM úgy látja: bizalmas munkakört betöltő személyek között igyekszik kapcsolatait úgy aktivizálni, hogy az tippkutató feladatok ellátására enged következtetni. Halász két fia közül az egyik sikeres közgazdász, banktisztviselő Párizsban, volt moszkvai ösztöndíjas, aki az osztrák hadsereg tartalékosaként a vezérkari főnökségen teljesített szolgálatot.

 

Halász egyik legbizalmasabb, anyagi-erkölcsi elkötelezettségen alapuló kapcsolata: Beke József („Karrierista”), akit 1963-ban különösen fontos államtitok megsértésének bűntette miatt a Katonai Bíróság kettő és fél év börtönbüntetésre ítélt, a közügyektől egy évre eltiltott, ezzel egy időben az MSZMP-ből kizártak. Mint az Interpress vezető beosztású dolgozója, munkaköréből, valamint államtitkokat hordozó kapcsolati köréből adódóan fontos titkok, bizalmas információk birtokába került. Beosztása jellegéből következett, hogy korlátlanul utazhatott nyugati országokba, útjait gyakran egyedül tette meg, így az utazások igazi célját, kapcsolatait nem ellenőrizte senki.

 

Nyugati útjai során  Beke nagyon gyakran felkereste bécsi lakásán Halászt, aki szállást biztosított neki és személyes kapcsolatai révén segített „ügyei” sikeres intézésében. Viszonzásul Beke minden ismeretségét latba vetve támogatta Halászt magyarországi kapcsolatkörének kialakításában, kedvező üzletkötéseinek realizálásában.

 

A kémelhárítás 10-c alosztályának javaslatára  a III/II. csoportfőnöke úgy dönt, hogy figyelemmel a két személy felderített tevékenységének közös vonásaira, kapcsolatuk jellegére, a feltételezett bűncselekmény dokumentálása érdekében az operatív erők és eszközök célirányosabb alkalmazásával a jövőben a bizalmas nyomozást egyesítve, csoport dossziéba rendezve folytassák. Ezért úgy határozott, hogy parancsával a „Kereskedő” és a „Karrierista” fedőnevű személyi dossziékat „Üzlettársak” fedőnéven vonják össze és csoportdossziévá minősítsék.

 

 

(„Üzlettársak” csoport dosszié, 1976)

 

Ezek után nézzük meg kissé alaposabban: ki is ez a Beke József és Halász Ferenc, akik a rivalizáló titkosszolgálatok között néha azok fejére is nőnek, s csúfot űznek belőlük, együtt és külön-külön is. Szabálytalanul közlekedve megtalálják a nyitva hagyott kiskapukat, kiismerhetetlen úton-módon sötét üzleteteket kötnek, büntetlenül gazdagodnak, gátlástalanságukban határt nem ismernek, ha akadályba ütköznek, magasabb személyekre és szempontokra, s különleges feladataik rendkívüliségére  hivatkoznak. A sárosak vonzódnak a sárosakhoz fent is, lent is.

 

Beke József apja postaalkalmazott, anyja háztartásbeli, testvére Attila 1959-ben meghalt. A gimnáziumi érettségi után gépkocsivezetői és autószerelői szakmunkás bizonyítványt szerzett. Két évet végzett az Idegen Nyelvek Főiskoláján. A Talajjavító Vállalatnál és a HŐTERV-nél dolgozott. 1953-tól 1956-ig teljesített sorkatonai szolgálatot, őrvezetőként szerelt le, de lopás miatt félévet büntetőszázadban töltött. Utána zenészként (!) helyezkedett el a Balatonkörnyéki Vendéglátóipari Vállalatnál.

 

A forradalom alatt egy Pobjeda gyártmányú gépkocsit szerzett, amit felajánlott a BM Karhatalomnak, ahova be is lépett gépkocsivezetőként. 1957. május 3-ig teljesített szolgálatot a Karhatalomnál, majd ismét zenészként dolgozott a Balaton  körül.

 

1957. november 20-án újra gépkocsivezetőnek jelentkezett a BM-ben és a II/9 osztály állományába vették fel. (BM II. Politikai Nyomozó Főosztály környezettanulmány készítő és figyelő osztálya.) Innen fegyelmi úton a BM Központi Garázsba került r. törzsőrmesteri ranggal.

 

 

(Beke Józsefné Kling Gizella)

 

1958-ban megnősült,  felesége: Kling Gizella (1938. 07. 22., Párizs, Bősze Rozália), az isaszegi Damjanich János  Mezőgazdasági Tsz. melléküzemágának vezetője volt; házasságából gyermeke nem született. Apósa jómódú ember hírében állt.

 

 

[1958. június 26-án állította ki a BM. II/5.-f alosztály (a  Belső reakció elhárító osztály – politikai rendőrség -  azon alosztálya, amelynek feladata: az ifjúság, a középiskolai és egyetemi oktatás, a tudományos élet egyes intézményei és a sport területének elhárítása volt) azt a 6/b kartont, amely a XIII. ker. R. Wallenberg utca 7. II. 1. sz. alatti lakást „Bekelak” fedőnéven  kapcsolta Beke Józsefhez. (6/b karton: az állambiztonság hálózati nyilvántartásában a konspirált és találkozási lakások adatait tartalmazó karton.)]

 

 

(„Bekelak” 6/b karton a titkos lakásról)

 

1962. szeptember 29-én a Katonai Főügyészség előzetes letartóztatásba helyezte, majd a Katonai Bíróság 1963. szeptember 26-án különösen fontos államtitkok tekintetében elkövetett államtitoksértés, két rendbeli folytatólagosan,  jelentős értékkel kapcsolatban elkövetett, devizagazdálkodást sértő bűntett, csalás miatt 2 év 6 hónapi szabadságvesztésre és egy év közügyektől eltiltásra ítélte.

 

Az ítélet indoklásából – egyebek között – kiderül, hogy Beke mint titkos állományú beosztott az általa megismert operatív módszerekről fecsegett illetéktelenek előtt, így dekonspirálta a Belső reakció elhárító osztály „K”-lakását. Külföldi utazásait széleskörű csempésztevékenységre használta (gépkocsi, óra, valuta). Nyugati útja során Bécsben megismerkedett Kása Ferenccel, aki az osztrák rendőrségnek dolgozott és az amerikaiakkal állt üzleti kapcsolatban.

 

A büntetőeljárás során folytatott nyomozás feltárta Beke jellemét is, miszerint: „Jellemét tekintve karrierista, beképzelt, felváltva alkalmazza a behízelgő, sima modort és a határozott fellépést. Elsősorban vezető beosztású személyek ismeretségére törekszik, hogy aztán kapcsolatát saját anyagi érdekében kihasználja.”

 

1968. augusztus 14-én kelt önéletrajzában Beke a következőket írja:

 

„Két kormánykitüntetésben részesültem: 1956-ban a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremmel, majd 1960-ban a Közbiztonsági Éremmel tüntettek ki. Az MSZMP-nek tagja voltam megalakulása óta, de a bírósági ítélet folytán a párttagság soraiból kizártak, kitüntetéseimet bevonták.”

 

Egy év és nyolc hónap letöltése után  a Ganz-Mávag termelési osztályán talált munkát. 1965-ben áthelyezéssel került a MÚOSZ-ba gépkocsivezetőnek, majd ügyes karrierépítéssel példátlanul gyorsan haladt a ranglétrán. Hamarosan az Interpress Szervezési és Propaganda Osztályának vezetője, hozzátartozott a protokoll is. Büntetett előélete ellenére már 1969-ben fontos, 1972-ben pedig vezető beosztást kapott: az Interpress Vállalat nemzetközi ügyekért felelős főosztályvezetője. Útlevelét 1971-ben Európára, 1974-ben öt világrészre kiterjesztették, így nyomban az  első évben járt az NSZK-ban, Indiában, Afrikában, Ausztráliában és Kubában.

 

Annak ellenére, hogy Beke nem kereskedelmi tevékenységet folytat, támogatóként részt vesz Halász több országra kiterjedő üzleteiben, (például a TESCO-n keresztűl), úgy mond: „Magyarország érdekeit messzemenően szem előtt tartva…”

 

  Halász huszonnyolc éves korában disszidált Magyarországról, többoldalú adatok szerint nyugati szervek részére dolgozott, de Bécsben élő személyek Magyarország irányába folytatott aktív tevékenységével is meggyanúsították. Halász mint kereskedő, Siklósi Norbert segítségével hozott be Magyarországra például különböző gyümölcsszörpöket, s mint ilyen külkereskedelmi tevékenység folytatója lett az Interpress munkatársa. Munkaviszonyát azonban 1974. júniusában megszüntették. De ez nem rázta meg. Rendszeresen jár Budapestre, a Gellért Szállóban lakik, továbbra is  szoros kapcsolatot tart Stark György igazgatóval, helyettesével: Beke Józseffel és a vállalat több vezetőjével , részt vesz a kereskedelmi-üzleti ügyekben, így például filmek készítése és forgalmazása területén, s lassan átteszi székhelyét Prágába, a NÚSZ  cégéhez: a Videopresshez, amelynek egyik leányvállalata a budapesti Interpress Nyomda és Lapkiadó Vállalat.

 

 „Üzleti tevékenysége áttekinthetetlen, nemzetközi szélhámosként ismert.” – állapította meg 1974. szeptember 12-i jelentésében Bodrogi László r. ezredes  kémelhárító csoportfőnök-helyettes. Halász beutazásainak száma jelentős, Magyarországon él 3 testvére. Lám István, az Intereurop Export bécsi kirendeltségének vezetője úgy beszélt Halászról, mint aki az osztrák rendőrségnek dolgozik. Kapcsolata élénk a NÚSZ prágai gazdasági részlegével és párizsi kirendeltségével. Bodrogi ezredesnek a vállalat általános  helyzetére vonatkozó összegező megállapítása lesújtó:

 

„Az Interpress Kiadó és Nyomda Vállalat ügyében lefolytatott ellenőrzés adatai megerősítik azt, hogy a vállalatnál sorozatos rendellenességek történnek. A vállalat dolgozói részére jogtalan kifizetéseket eszközölnek, a vállalat egyes vezetői között büntetett előéletű szélhámosok találhatók, akik beosztásukból adódóan gyakran tesznek külföldi utazásokat, egyesek meg nem engedhető módon, valószínűleg megfélemlítés céljából olyan hangulatot keltenek, hogy a vállalat egy fedőszerv.”

 

 

(Egyes vállalati vezetők büntetett előéletű szélhámosok)

 

A III/II. Csoportfőnökség  Bodrogi ezredes vezette vizsgálatára azután került sor, hogy 1974. augusztus 29-én a NÚSZ Interpress Kiadó-és Nyomda Vállalatának tevékenységével kapcsolatban  bejelentést tett Falus György (1916. 08. 14, Budapest, Grünwald Róza), a vállalat filmstúdiójának vezetője. (Nem mellékesen volt BM alezredes, a hálózati nyilvántartásban szerepel, az állambiztonság  aktív társadalmi kapcsolata.)

 

Közölte: másfél éve dolgozik a vállalatnál, de nyugdíjba vonul, mert nem akar részt venni a visszaélésekben. A vállalat olyan tevékenységgel is foglalkozik, melynek semmi köze a NÚSZ-hoz. Az igazgató: Stark György több osztályt közvetlenül irányít, de a legfontosabb osztályok Dr. Bárdos György igazgatóhelyetteshez tartoztak a közeli múltig.

 

„Falus elvtárs elmondta, hogy a vállalat rendeltetésszerű feladatát szinte alig lehet áttekinteni, de hallatlan luxus módon működik, bérfizetésben, jutalékokban, reprezentációban, gépkocsikban, napidíjakban, stb.”

 

Egyesek – az igazgató és Beke József – külföldi útjaik során nem is napidíjat, hanem zsebpénzt kapnak. Stark igazgatónak CK-s rendszámú gépkocsija van. (Mások is CK-s és prágai XX-es sárga alapú rendszámmal jártak, a vállalat a legmodernebb gépkocsiparkkal rendelkezett, a vétel során vámkedvezményre voltak jogosultak.)

 

Az Interpress Vállalat központja  Budapesten a II. Tövis utca 14. szám alatt volt. (Az Interpress és a Vue Touristique szétválasztása után az utóbbi Brüsszelben székelő tőkés cég budapesti kirendeltségét Zuglóba, a Gyarmat utca 52 sz. alá költöztette.) A vállalat szervezeti felépítésében feltűnt  egy intézet, amely sehol sem volt található. A Nemzetközi Újságíró Szervezet Sajtódokumentációs Kutató Központja egy blöff volt, de másfél évig  „működött” 8 munkatárssal és Dersi Gyula vezetésével. Senki sem tudott vagy akart emlékezni arra, mivel is foglalkozott ez az intézet. Aztán hírtelen kimúlt. (A kémelhárítás feljegyzése szerint, ennél az intézetnél dolgozott a neves kommunista újságíró: Szemes Piroska lánya. Egyszer Szemes bement a céghez, s azt kérte: magyarázzák meg neki, minek alapján kap az ő fiatal lánya példátlanul magas fizetést. Mert attól tartott, hogy az ismeretlen tárgyú napi munkavégzés mögött valamilyen bűnös tevékenység húzódhat meg.)

 

 

(Bodrogi László rendőr ezredes)

 

A Kiadó- és Nyomdai Főosztály Várkonyi István (korábban a Népszava főszerkesztője) vezetésével három lapot adott ki, de egyiket sem a saját nyomdájában,  hanem másutt nyomtatta. Az „Interpress Graphik” szerkesztője Szántó Tibor grafikusművész volt, három nyelven jelent meg, egy példánya 10 dollárba került, de  igen nagy ráfizetéssel tonnaszám állt raktáron, összesen 8 előfizetője akadt. Az „Inform” című lap szinte csak hirdetéseket közölt a tagországokban. A vállalat üzletkötői budapesti és vidéki vállalatvezetőket győztek meg szép jutalékért, hogy adjanak fel hosszú szöveges hirdetéseket, amelyeket aztán propaganda költségkeretre számoltak el. A „Demokratikus Újságíró” című lap 500 példányban jelent meg, a  főszerkesztőn kívül akadt politikai rektora, s más jól fizetett vezető munkatársa,  120 előfizetőt mondhatott magáénak.

 

Stark igazgató  hallatlanul nagy összegek felett diszponált, amelyekért tervszerűtlen, kapkodó, zűrzavaros tevékenység folyt, a már említett  indokolatlan külföldi utakat tetézték a vállalat terhére fenntartott, fényűző módon berendezett villák és lakások, melyek valódi rendeltetését senki sem ismerte. Étel- és italkészletüket néhány kiválasztott dolgozó töltötte fel.

 

„Stark legfőbb beavatottja és támogatója Beke József, volt BM beosztott, államtitoksértésért elítélt főosztályvezető. Ha bárki valamit tisztázatlannak vél, magyarázatot kér, úgy magas körökből felső kapcsolatokra hivatkoznak és a vállalat különleges rendeltetését, feladatát hangsúlyozzák. Gyakran elhangzik Beke, Stark, de megjegyzésként mások részéről is, hogy az Interpress Kiadó- és Nyomda Vállalat fedőszerv. De az ott uralkodó állapotok ellentmondanak minden konspiratív elvnek, másrészt a személyi összetétel sem alkalmas a feladatra.”

 

 

(Magas körök, felső kapcsolatok, különleges rendeltetés)

 

Az Audiovizuális Főosztály vezetője az MSZMP-ből kizárt Kató Árpád volt, korábban  a balatonszéplaki nemzetközi újságíró üdülő étteremvezetője. Budapest különböző pontjain reklámokat vetítenek. A Kereskedelmi Osztály vidéki ügynökei havi 13-15 ezer forintot keresnek, [1974-et írunk!], ők hajtják fel az üzletet, hirdetéseket (film, dia, stb.). „Ezen az osztályon dolgozik Rényi István nyomdász elvtárs is, aki jelenleg párttitkár, de nem mer szólni, mert 10-12 ezer forintos jövedelmet biztosítanak részére.”

 

A Szervezési és Propaganda Osztály vezetője: Beke József és Stark igazgató  különösen szoros, elvtársi kapcsolatot ápol a XII. kerületi pártbizottság  első titkárával: személygépkocsit biztosítanak számára, népszerűsítik a kerületet, bemutatják látványosságait.

 

Beke gépkocsik vételével és eladásával is foglalkozik, Budapesten szolgálatot teljesítő diplomatáktól vesz és Bécsben elad. Bekéhez tartoznak a vendégszobák, van hova vinnie a barátnőjét is.  „Van egy hallatlanul reprezentatív módon berendezett villa a Júlia utca 11-ben, ahol senki  által nem látható üzletfelekkel tárgyal és reprezentál Stark, Beke és Siklósi Norbert.” A villát leggyakrabban Siklósi Norbert vette igénybe. (Ő, amikor bizonyos pénzek elszámolásara felszólították, azt kiáltotta válaszul: „Ha kinyitom a számat, baj lesz!) Siklósi is fedőszervről beszélt. Ilyen lakása volt a vállalatnak a Tanács krt. 11-ben és a Böszörményi úton. (A Tanács körúti lakáson rövid ideig a következő tábla volt: „Tömegkommunikációs és Tudományos Tájékoztató Központ.”)

 

 [A Tanács körúti lakás egyébként Pavel Jerofejev, a NÚSZ  titkára és magyarországi képviselője nevén volt legalizálva.]

 

 Azzal is a fedőszerv mítoszát keltik, hogy különböző felszabadítási mozgalmak részére  (például Angolának) kis példányban időnként lapot nyomtatnak, amit hajóval juttatnak el, de olyan látszatot is adva a segítségnek, mintha fegyvercsempészésről lenne szó.

 

A Fotó Osztályon dolgozik Komlós János, volt államvédelmi őrnagy fia. Az osztály Bíró Sándor révén jó barátságot ápol Bagyul szovjet diplomatával, aki a Barátság Házában lévő modern fotó laboratóriumot rendelkezésükre bocsátja.” Különböző szívességekkel bizalmat szavaztatnak maguknak a szovjet elvtársak körében.”

 

A vállalat igazgatóhelyettese: Dr. Bárdos György korábban a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Testvére belügyi hírszerző tiszt volt. (III/I.) 1974. tavaszán összepakolta dolgait a vállalatnál, s azt mondta: nem csinálja tovább. Feljelentést tett a Pénzügyminisztériumban a vállalati szabálytalanságok miatt. A minisztérium a feljelentést átadta a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának, amelyik behívta Stark igazgatót, olvassa el, majd felkérte a Pénzügyminisztériumot a revízió megtartására. Ez meg is történt, de „…az ellenőrzés időszakában az ellenőrzést végző elvtársat a beavatott személyek, főleg Dr. Aczél Béla, a prágai NÚSZ főellenőre olyan kedvességgel, s protokollal vette körül, hogy az ellenőr lényegesebb észrevételeket, hibákat a vállalat munkájában nem tapasztalt.””A prágai revizorok idejük nagyobb részét a Maximban töltötték.”

 

[Dr. Aczél Béla NÚSZ főellenőr havi 16 ezer forintot kapott a vállalattól – a feljegyzés szerint -  ő szervezte a pénzügyi revizor rendszeres szállítását, konyakoztatását, aminek eredményeképpen  a súlyos pénzügyi szabálytalanságokat kis hibákként  értékelte és javasolta a feltárt kérdések „belső lerendezését”.]

 

Falus György, - aki a filmstúdió vezetőjeként a NÚSZ  eredeti feladatai helyett nyalókák, lecsók és különböző élelmiszerek reklámfilmjeivel foglalkozott – lemondása után  Jutasi Dezső lett a stúdió vezető, aki a MAFILM-től került a céghez. „Magáról nyíltan azt terjesztette, hogy ő a vállalatnál a kémelhárító tiszt, ha bárkinek bármilyen problémája van elhárítási kérdésben, forduljon hozzá.” (Hasonlóképp viselkedett Szalai Béla is, tartottak tőlük.)

 

Tény, hogy Jutasi a vállalathoz kerülése előtt az amerikaiak részére végzett munkát, amiért 3 hónapra meghívták nyaralni, ebből három hetet töltött az USA-ban, három hetet pedig Spanyolországban és az NSZK-ban. (Bodrogi r. ezredes megjegyzi: Jutasi Dezső sohasem volt kémelhárító tiszt, édesapja viszont a katonai elhárításnál szolgált Kunmadarason, innen vette a legendáját.)

 

A társadalmi kapcsolat előadásából egyre teljesebb kép rajzolódik ki Halász Ferencről a vizsgálatot végző csoportfőnök-helyettes előtt. Többek szerint: fezőr, besúgó, többfelé is eladta magát. Kárpát-Ukrajnából származott, a Vöröshadsereg tolmácsaként dolgozott Debrecenben. Bécsbe távozva osztrák állampolgárságot szerzett. Amikor bútorüzlete tönkrement, akkor alapította a Kasimix külkereskedelmi vállalatot, ő szállította Magyarországra a görög Olimpos termékeket. Vállalatának levélpapírján  az Interpress-t is feltűntette, még azután is, hogy az Interpress 1974. június 30-án felmondott neki.

 

Falus társadalmi kapcsolat  szerint Halász tevékenysége mögött teljes mellszélességgel  ott állt Siklósi Norbert, így az mindennel foglalkozhatott: gyümölccsel, cementtel, olajjal, s filmkészítéssel is. Üzletelt Dr. Helmut Zirckkel, az osztrák tv igazgatójával, akivel sűrűn megfordultak a budapesti Maxim bárban, s a szintén  sikeres fezőrrel:  a Münchenben élő Ferenczi Józseffel, akit több titkosszolgálattal is összefüggésben emlegettek.

 

[A Maxim bár – akárcsak a Rózsakert, a Savoy, az Anna, vagy a Budapest – veszélyes szórakozóhely volt, ahova mélyen beépült az állambiztonság. A Maxim bár igazgatója: Barna István (1920. 11.  30. Budapest, Deutsch Klára) 1961. óta „Lengyel Gyula” fedőnéven jelentett a politikai rendőrségnek, érdemeit elismerték. 1965-ben az Ónodi ügy kapcsán néhány hónapos szabadságvesztés büntetést szabtak ki rá, de a végrehajtást felfüggesztették, fellebbezés folytán pedig a vád alól is felmentették.]

 

 Az egyre zavarosabb filmforgatási tervekhez a Külügyminisztériumban és a HM-ben is találtak támogatót. Az amerikaiak és a franciák részére is forgattak filmeket Magyarországon, a stábok tagjai időnként rejtélyes módon érkeztek, cserélődtek, itt tartózkodott E. J., Párizsban élő orosz rendező is, akinek szocialista ellenes magatartása közismert volt, a helyenként ellenséges tartalmú felvételeket úgy vitték ki az országból, hogy egy vám-és pénzügyőr hadnagy párszáz forintért lezárta és lepecsételte a dobozokat.

 

A kémelhárítás 1974. szeptember 12-i jelentése ismételten aláhúzza: a vállalat tevékenysége nemcsak áttekinthetetlen és az alapító okirattal  ellentétes, hanem „…egyes kétes, politikailag megbízhatatlan  elemek igen nagy kedvezményben részesülnek, tevékenységük nem ellenőrizhető.” A deficites gazdálkodás további ellenőrzését javasolja  a Pénzügyminisztériumnak, mert az eddigi vizsgálatok nem voltak elég alaposak. Azt is nyomatékosan  hangsúlyozza a jelentés: „… a rendellenességeket szóvá tevő dolgozókat azzal félemlítik meg, hogy az Interpress fedőszerv.”

 

A csoportfőnök-helyettes megerősíti: „…a vállalat vezetőinek személyi összetételében több kétes, büntetett előéletű, pártból kizárt személy található, akik fontos munkakört nem tölthetnének be.” Ezt követően – egyebek között – a következőkkel egészíti ki eddigi  személyi ismereteinket:

 

Stark György igazgató (1933, 03.19, Budapest, Klacsmányi Elvíra), MSZMP-tag, munkásszármazású, eredeti foglalkozása: nyomdai könyvkötő. Az MNVK/2. csoportfőnökség kapcsolata. (Tehát a katonai felderítő hálózat megnyert tagja)

 

Siklósi Norbert (1924. 02.21., Budapest, Kutner Etel), MSZMP-tag, a VI. kerületi Pártbizottság tagja. A Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, az Utazási Magazin felelős kiadója (már 1974-et írunk). Jelentős összegeket vesz fel jogosulatlanul (nyereség, külföldi kiküldetés, közlekedési költségtérítés, kölcsön gépkocsi vásárlásra, stb.)

 

Bárdos György igazgatóhelyettes, (1910. 11. 03., Debrecen, Rosenfeld Irén)  MSZMP-tag, májusban önként kilépett. Jogot végzett, a Pénzügyminisztérium titkárságának vezetője volt 1974-ben történt nyugdíjazásáig, ezután került az Interpresshez.  A Szocialista Hazáért Érdemérem  kitüntetettje. A BM nyilvántartásában mint volt állambiztonsági hálózati személy szerepel. (Testvére  - említetten – belügyi hírszerző tiszt.)

 

Dénes Sándor (1921. 05. 18, Budapest, Müller Erzsébet), MSZMP-tag, az Interpress osztályvezetője. Korábban a VII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat főosztályvezetője. 1945-ben a Budapesti Rendőr-főkapitányságon mint nyomozó kezdett dolgozni. A BM nyilvántartási rendszerében volt hálózati személyként szerepel.

 

Dr. Aczél Béla (1907. 12. 01., Antalfalva, Fischer Gizella), az Interpress Gazdasági Osztályának vezetője és  NÚSZ ellenőre. (… a pénzügyi revíziót folytató elvtársat végig igyekezett korrumpálni”). Egy testvére él az USA-ban, rendszeresen utazik Nyugat-Európába, felesége is az Interpress dolgozója: a nyomda belső ellenőre.

 

Rényi István (1920. 01. 12. Budapest, Schlesinger Fáni),  párttitkár, az Interpress nyomdájának vezetője volt, de leváltották és a kiadóba helyezték át. Korábban az ÁVH Katonai Elhárító Főosztályának tisztje.

 

Dersi Gyula (1923. 04.18. Budapest, Weckler Borbála), az Interpress osztályvezetője, azé a  Sajtódokumentációs Kutató Központé, amelynek elnevezése mögött semmilyen érdemi, hasznos munka nem folyt, s minden nyom nélkül szűnt meg. Dersi szociáldemokrata ifjúsági vezetőként tűnt fel, Siklósihoz kötődött és a belügyi hírszerzés támogatásával került a MÚOSZ-ba, majd az Interpresshez.

 

Jutasi Dezső (1924. 10. 20., Budapest, Hajdú Júlia), MSZMP-tag, az Interpress Filmstúdió vezetője, korábban a BM állományában teljesített szolgálatot. 1948-ban 6 hónapos pártiskola elvégzése után a Néphadseregben szolgált, onnan 1953-ban leszerelték, majd a MAFILM-nél helyezkedett el. Igen sok hivatalosnak feltűntetett nyugati utazása volt. Ismert megállapítás szerint, azt terjeszti magáról, hogy ő a vállalat kémelhárító tisztje, s úgy is viselkedik. A dolgozók tartanak tőle. A filmstúdióban készülő  kisfilmek legtöbbször magyar árúk propagálását célozzák. „ Ez jól jövedelmez a vállalatnak, ugyanakkor semmi köze a Nemzetközi Újságíró Szervezet szolidaritási tevékenységéhez. Az utóbbi időben több olyan film forgatására vonatkozóan kötöttek előszerződést és kértek engedélyt a Külügyminisztérium Sajtófőosztályától, amelyeket ellenséges propaganda célra is fel lehet használni.”

 

[A bevezetőben már említettem, hogy különös feladata volt a NÚSZ magyar tagszervezetének a gyarmati függőségből felszabadult harmadik világ újságíróinak megnyerése a politikai befolyásolás egyre bővülő eszközeivel, mindenekelőtt Fekete-Afrika országaiban.

Ezzel kapcsolatban Dénes Sándor vállalati  osztályvezető 1975 júliusában – egyebek között – ezt mondja Dr. Varga Ferenc r. alezredesnek (III/II-10-c):

 „Bár hivatalosan nem tudhatja, de ismeretekkel rendelkezik arról, hogy az afrikai haladó mozgalmakat a vállalat támogatja. Az ehhez, továbbá a NÚSZ újságíró iskola és a párizsi iroda fenntartásához szükséges pénzt nekik kell kitermelni.”

A Belügyminisztériumban a III/I-11. Osztály látja el a koordinációs feladatokat, Berényi István r. alezredes, osztályvezető irányításával, itt nyitják meg a „Fekete Afrika Hazai Bázis” c. objektum dossziét is. Legfontosabb partnere a Külkereskedelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó TESCO (Nemzetközi Műszaki –Tudományos Együttműködési Iroda), rajta keresztül bonyolította ügynökei telepítését a belügyi és katonai hírszerzés is. A leginkább megcélzott országok: Nigéria, Guinea, Szenegál, Ghána, Tanzánia, Etiópia, Mali. A meghívottak közti tippkutatás a Nemzetközi Újságíró Továbbképző Központban zajlott.

A NÚSZ  megbízásából Borbély Endre újságíró („Perjési” tm.) utazott a legtöbbet Afrikába, s a belügyi hírszerzésnek jelentett. Amikor 1970 őszén egy négyhetes szemináriumot szerveztek Lagosban, a négy tanár közül kettőt Magyarország küldhetett. Ekkor a belügyi hírszerzés Press Rezidentúrája a következőképpen döntött:

„Annak érdekében, hogy a szemináriumot kihasználjuk operatív céljaink érdekében, javaslom, hogy Kalmár György, Bochkor Jenő a két magyar előadó legyen, akik a budapesti iskolán rendszeresen előadnak és színvonalas előadásokat tudnak tartani Lagosban is. Ugyanakkor mindketten régi operatív kapcsolatok, akik alkalmasak arra, hogy operatív feladataikat sikeresen hajtsák végre.”

 

 

(Kalmár György)

 

Kalmár György (1926-2002) az MR, a Népszabadság, az Új Tükör és az MTV Külpolitikai Szerkesztőségének munkatársa. Bochkor Jenő (1932-1988) az MTI munkatársa, berlini tudósítóként a katonai felderítés kapcsolata.]

 

A III/II-10-c alosztály 1974. október 30-i jelentése már úgy fogalmaz Beke József osztályvezetővel kapcsolatban, hogy:

 

 „Az operatív és más úton tudomásukra jutott információk és adatok alapján végrehajtott előzetes ellenőrzés eredménye megerősítette azt a gyanúsítást, mely szerint az Interpress nemzetközileg elismert státuszát és az alapító levélben engedélyezett tevékenységet háttérül felhasználva, osztályvezetői beosztásban biztosított – vitatható – jogkörével visszaélve állam elleni, államigazgatás és népgazdaság elleni bűncselekményt követett el.”

 

 

(Beke állam-, államigazgatás- és népgazdaság elleni bűncselekményeket követett el)

 

Dr. Varga Ferenc r. alezredes, a jelentés aláírója még három személyre hívja fel a figyelmet:

 

Libik András  1956-os magyar disszidens, TV producer, NSZK állampolgár, müncheni lakos, a Magyar Televízióval „Andre Libik Filmproduktion” néven koprodukciós filmeket készít Budapesten. Az üzletbe bevonta Bekét, akivel közösen játsszák ki a vámszabályokat, számára jelentős összegű honoráriumot fizet. A NÚSZ vámmentességet kapott a kapitalista országokkal folytatott kereskedelemben, ezt kihasználva az árút (például nyomda-és filmtechnikai berendezéseket) előbb Prágába vitték, majd onnan ajándékként vámmentesen  hozták Budapestre a leányvállalathoz. Libik  és Ferenczi  a NÚSZ megbízásából  értékes antik tárgyakat csempész ki Csehszlovákiából és értékesít az NSZK-ban, bevételhez juttatva a KGB civil fedőszervét. (Van némi alapja annak a feltételezésnek, hogy Ferenczi a szovjet titkosszolgálatokkal is együttműködött.)

 

Ferenczi József osztrák állampolgár, müncheni lakos, sajtóügynökség és kiadó tulajdonos 1948-ban szökött ki az országból, az állambiztonsági nyilvántartás szerint amerikai CIC ügynök volt. Ferenczi az Interpress stábjával szándékozik filmeket készíteni, ezekhez Bécsből szerződtet rendezőt Lázár Imre személyében, aki 1956-os disszidens, osztrák állampolgár, az ORF rendezője. Halász kapcsolatot tart Rényi Tamás rendezővel és Müller Péter dramaturggal. Ferenczi beutazását állítólag Stark intézte a Külügyminisztériumban, ahol mindenben számíthattak Batha Jenő Sajtófőosztály vezető pártfogó támogatására. Nem véletlenül, Batha a katonai titkosszolgálat alezredese volt. Fia az MTV-nél dolgozott.

 

 

(Ferenczi József)

 

 [Ferenczi Józsefről írtam: „Josef von Ferenczy a katonapolitika őrnagya „y” és „von” nélkül.” http://www.utolag.com/Ilkei/Ferenczy/FerencziJozsef.htm]

 

 

A III/II-10-b alosztályon hírszerzés gyanújával ellenőrzés alatt tartott „Bródi” fedőnevű személy szintén Beke látókörében tűnt fel, s gépkocsi adás-vétel ügyeket, forint kiajánlási ügyletet, személyek protekcióval történő álláshoz, szerződéshez juttatását intézte.

 

Dr. Bárdos elmondja a kémelhárításnak, hogy a felelőtlen fecsegés tipikus esetének tartja Siklósi Norbert azon elejtett megjegyzését, mely szerint az Interpress-nek vannak az ismerteken kívül más jellegű feladatai is, amit szűkebb körben katonai, vagy Stark György igazgató szóhasználatával „nadrágszíj” témaként emlegetnek. A vállalattal korábban együtt szereplő Vue Touristique –ról pedig azt jelentette ki Siklósi teljes egyértelműséggel, hogy az is valami katonai szerv. (A kijelentés után Siklósi figyelmeztette Bárdost, hogy közlését azonnal felejtse el.) [III/II-10-c, Jelentés 1974. december 3.]

 

Bárdos volt igazgatóhelyettes hozzátette:  a „sötét ügyletek” nem alaptalanul képezik találgatás tárgyát a vállalat dolgozói körében, ő a megkérdezése nélkül bonyolított „sötét ügyletekért” sosem volt hajlandó felelősséget vállalni.

 

Ezekhez sorolta például a következőket:

 

Halásszal 1976-ig  volt szerződésük, de azt nem engedélyeztették az MNB Deviza Főigazgatóságával. Miután ezt ő kifogásolta, az igazgató felbontotta a szerződést. Ám nyomban készítetett egy ideiglenes megbízást Dr. Aczél Béla NÚSZ ellenőrrel, mely szerint Halász most már a NÚSZ üzletkötőjeként tevékenykedik. Halász több magyar külkereskedelmi vállalattal van kapcsolatban, a kivitelre kerülő áruk megszerzésében közreműködött Siklósi Norbert és Beke József is.

 

Stark György igazgató korlátlan hatalom birtokosa. Kérkedik kapcsolataival, melyek közé sorolja a NÚSZ prágai főtitkárát, Jiri Kubkát, (nem hivatalos értesülés szerint a csehszlovák állambiztonsági szervek ezredese), a NÚSZ  titkárát és egyúttal budapesti megbízottját: Pável Jerofejevet és a Szovjetúnió budapesti nagykövetségének vezető  beosztású diplomatáit (köztük: Ivan Bagyult, a Szovjet Kultúra Házának igazgatóját) és a XII. kerületi pártbizottság több vezetőjét is. Az átlagosnál magasabb fizetéssel és prémiummal „érdekeltté teszi” a tekintélyét elismerő, törekvéseit támogató beosztott vezetőket és munkatársakat, ugyanakkor igyekszik minden áron megszabadulni ellenlábasaitól. A kényes ügyeket Bekére bízza,  - akit második emberként tartanak számon -, támogatta a pártba való visszavételét is. Amikor azt a KEB elutasította, vállalati szakszervezeti titkárt akart csinálni belőle. A pártszervezet azonban ellenállt.

 

Morálisan igen rossz visszhangra talált a dolgozók körében, hogy a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala megbízásából lefolytatott pénzügyminisztériumi vizsgálat objektivitása nyilvánosan megkérdőjeleződött. Jellemző, hogy a lemondott igazgatóhelyettest nem keresték meg a revizorok, noha ő ezt igényelte, sőt, a NÚSZ-t sem érdekelte gyors távozásának oka.

 

Késlekedtek a volt főkönyvelő Tamás Gyuláné (Kalános Margit, 1928. 10. 07., Sátoraljaújhely, Kecskeméti Margit) meghallgatásával is, pedig ő a vállalat indulásától kezdve ismerte a fejleményeket. Elvesztette Stark bizalmát, leváltották , belső ellenőrként foglalkoztatják. (Férje a büntetés-végrehajtástól került a  belügyi hírszerzéshez.)

 

Egyre gyakoribb az igazgató és a személyzeti osztályvezető: Horváth Lajosné (Erdei Erzsébet, 1932. 09. 30. Bagamér, Mucsi Róza) összeütközése, bár Horváthné roppant vigyázott arra, hogy munkahelyi viszonyuk ne mérgesedjen el. (Férje: Horváth Lajos korábban a KISZ KB apparátusában dolgozott, majd a BM III/III-2-a alosztály beosztottja.)

 

1975. január 15-én a kémelhárítás összegezi Beke („Karrierista”) ügyében addig tett intézkedéseket, s megállapítja, hogy a bűncselekmény elkövetésének gyanúja fennáll, további bizonyítékok beszerzése folyamatban, az eddigiek egyértelműen arra utalnak, hogy a vállalat Stark György igazgatóval az élén,

 

 „… a legális tevékenység mellett végzi el az un. más jellegű feladatokat, amelyeket minden valószínűség szerint az igazgató kap ismeretlen szervtől, valószínűleg tűnik, hogy az MNVK/2-től. [HM katonai felderítő csoportfőnökség]

 

 

(… más jellegű feladatokat kap, valószínűleg az MNVK/2-től)

 

Majd így folytatódik a III/II-10-c alo. Jelentése:

 

„Karrierista”, mint szürke eminenciás magabiztosan dolgozik a vállaltnál kialakult misztifikált légkörben, amelyet felesége révén a lakókörnyezetében is elhintett. E légkör megteremtésében szerepe van Siklósi Norbertnek – a MÚOSZ főtitkára volt -, és a vállalat igazgatójának, akik „katonai”, vagy „nadrágszíj” témaként emlegetnek bizonyos feladatokat. A vállalat és személyük tekintélyének növelése céljával hivatkoznak a pártra (mintha a vállalat a párté lenne)…”

 

Beigazolódottnak tekinti a vizsgálat, hogy a vállalat és Halász között üzleti kapcsolat van, Halász bécsi lakását „támaszpontként” használják fel, itt készítik elő az osztrák, vagy NSZK állampolgárságú személyekkel történő találkozásokat, kinti tevékenységük során az ő lakásáról indulnak és térnek oda vissza.

 

A jelentés azzal zárul – egyebek között -, hogy  magasabb vezetői szinten konzultálni kell a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalával, a XII. kerületi PB első titkárával és tisztázni kell Pável Jerofejev valódi szerepét.

 

A kémelhárítás tájékoztatást kér a hírszerzéstől, a III/I-11. osztálytól (hírszerzés harmadik országokban, anyagi-pénzügyi, rejtjelező, diplomáciai és futár ügyek). Berényi István r. alezredes, osztályvezető válaszából újabb részletek derülnek ki, például Siklósi és Beke viszonyáról. Beke nemcsak gépkocsivezetőként, gépkocsi előadóként dolgozott a MÚOSZ-ban, hanem gondnokként is, egy ideig a Magyar Sajtó Háza Éttermének vezetője, a balatonszéplaki nemzetközi üdülő helyettes vezetője. Intézte Siklósi magánügyeit is, s szerezte a MÚOSZ-nak a jobbnál jobb nyugati személygépkocsikat. Siklósi többször kiküldte Bekét Bécsbe, rendszerint vásárlási céllal, természetesen a MÚOSZ gépkocsiinak alkatrész pótlása  ürügyével. Prágai hivatalos útjaira is gyakran vitte a főtitkár magával  nélkülözhetetlen segítőjét. Siklósi főtitkár hálás volt és futtatta emberét, a gazdasági osztály munkatársaként már akkor a legszorosabb kapcsolatban állt Stark igazgatóval. Számtalan esetben bizalmas tárgyalásokon vett részt Siklósi és Stark társaságában. Siklósi  Starkból igazgatót, Bekéből pedig gyakorlatilag igazgatóhelyettest csinált.

 

 

(A balatonszéplaki Interpress üdülő)

 

A kémelhárítás ezek után  - 1975.  február 17  - priorálja  az Interpress személyi állományát a társszervek segítségével.

 

Megerősíti, hogy Stark György igazgató valóban szerepel a katonai felderítés (MNVK/2 csoportfőnökség) nyilvántartásában.

 

 Új információként közli, hogy ugyancsak ott szerepel a már említett Szemes Piroska lánya: Mészáros Piroska (1948. 11.11. Budapest) is.

 

Beke József osztályvezető, s egyben igazgató-helyettes a belügyi nyilvántartásban kizárt hálózati személyként van feltüntetve.

 

Bárdos György igazgató-helyettes ugyancsak kizárt hálózati személy a BM központi nyilvántartásában.

 

Dénes Sándor kereskedelmi osztályvezetőről azt jelezte a belügyi nyilvántartás, hogy szerepel, de az operatív kapcsolat 1956-ban megszakadt vele, anyaga megsemmisült.

 

Falus György filmstúdió vezető hasonlóképpen érintett a nyilvántartásban,  anyaga azonban 1956 óta nem került elő.

 

1975. július végén a kémelhárítás III/II-10-c alosztálya rájön, hogy egy másik osztály, a III/II-4-b  „Békési” fedőnevű ügynöke és annak felesége (az Autóalkatrész Kereskedelmi Vállalat könyvelési csoportvezetője) bizalmas kapcsolatban van Beke Józseffel. „Békési” a budapesti japán nagykövetség gépkocsivezetője, autó adás-vételi ügyletek bonyolításában vesz részt Bekével, a szabálytalan szerződések hasznából részesedik másokkal együtt. Az üzlet mélyebb feltárása érdekében a III/II-10-c megpróbál kapcsolatba lépni „Békési”-vel.

 

A titkos nyomozás, sokoldalú adatgyűjtés, az Interpress volt hálózati tagjainak kikérdezése után lassan a vége felé közeledik az információ gyűjtés Beke Józsefről. Ám még mindig előkerül új informátor, figyelemreméltó jelentéssel. 1975. szeptember 2-án Katona László r. alezredes, a III/II-4 osztály vezetője és Iglói Pál r. alezredes alosztályvezető arról tájékoztatja Dr. Szombath Jenő r. őrnagyot, a III/II-10 osztály vezetőjét, hogy egy megbízható, ellenőrzött kapcsolatuk zárkatársa volt Bekének a katonai börtönben  (1964) és érdekes vallomást tett.

 

A zárkatárs jelentése szerint Beke  nem barátkozott senkivel, de neki elmondta, hogy letartóztatása lényegében személyi bosszú volt, – noha azért gazdasági okai is voltak börtönbe jutásának .  Idővel jó emberi kapcsolat alakult ki köztük, bár észrevette: Beke az operatív tiszthez jár. Politikai magatartásáról, felfogásáról – egyebek között – ezt jelentette:

 

„Két ember volt a mintegy hatvan elítélt között, aki azt állította, hogy személyi bosszú áldozata, de nem a rendszer a hibás és továbbra is a rendszer híve, baloldali felfogású maradt. Az egyik Beke József volt.”

 

Szabadulásuk után a polgári életben is tartották a kapcsolatot, a két család összejárt. Úgy látta: Beke évekig egyszerűen, szerényen, kiegyensúlyozottan élt, lakást cserélt, kocsit vett, felesége igen jól keresett. Majd változást vett észre:

 

 „Az utóbbi években világnézete ugyan változatlan maradt, de elpolgáriasodott. Nagyvonalúbb lett, kocsija és életstílusa is. Munkahelyén félnek tőle, mert igen nagy beleszólása van a vállalat minden ügyébe.”

 

1975-ben lezárult a magyar állambiztonság nyílt és titkos nyomozása az Interpress, Beke József és Halász József ügyében. A dokumentációt nem adták át a vizsgálati osztálynak, az ügyészség nem emelt vádat, s nem került semmi sem a bíróság elé. Nemcsak a rivalizáló, s helyenként egymás ellen is dolgozó titkosszolgálatok üzleteire, módszereire derülhetett volna fény a nyilvánosság előtt, hanem egyes hazai és nemzetközi politikai körök érintettségére is. A szálak majd minden esetben a NÚSZ-t működtető KGB-hez, illetve az azt irányító SZKP-hez vezettek. Sem a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, sem az MSZMP Központi Bizottságának érdekelt osztályai nem akartak ujjat húzni a felettes erőkkel, s eleve megakadályozták, hogy bármi is kiszivárogjon a sajtó, rádió és televízió számára.. Azon kívül, hogy titkos jegyzőkönyvek cseréltek gazdát Budapesten, Prágában és Moszkvában, mély csend és hallgatás következett. A szocialista szennyes elhallgatása és szőnyeg alá seprése közös érdek volt.

 

A Szovjetúnió összeomlása után a NÚSZ helyzete ellehetetlenült Prágában, ötévi pereskedés után a cseh jobboldali kormány kiutasította a szervezet teljes vezetését az országból. A tagság többsége az ellenlábas IFJ  (International Federation of Journalists) szervezetébe távozott, amely Brüsszelben rendezte be székhelyét.

 

 

(Göncz Árpád)

 

 A NÚSZ azonban 1990. május 6-8 között  Balatonfüreden még megtartotta elnökségi ülését, amelyet oly fontosnak tartott Göncz Árpád köztársasági elnök, hogy személyesen jelent meg és fel is szólalt.

 

 Ettől kezdve a közös érdekek szolgálata, az akcióegység és a szakmai együttműködés lett az egymással szemben álló tömörülések jelszava a nemzetközi fórumokon. A gyakorlatban ennek ellentmondóan példátlan szembenállással kezdődött meg és folyt a médiaháború. A NÚSZ sikeres magyar vállalatai – Interpress,  IPV – úgy élték túl a rendszerváltást, hogy  kapitalista módra vagy leányvállalatokba szervezték ki a nyereséges  üzletágakat, vagy külföldi tőke bevonásával alapítottak vegyes vállalatokat.

 

Erőss Ferenc („Gyömbér”)

 

Erőss Ferenc (1925. március 26, Nagykanizsa, Szépudvari Margit) ,  a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) főtitkárhelyettese, 1948 januárjában jobboldali nézetei miatt disszidálni kényszerült. Brüsszelben az emigráns szociáldemokraták balszárnyához csatlakozott, 1955-ben a belügyi hírszerzés  (BM I. Államvédelmi Főcsoportfőnökség  II. főosztálya)  belgiumi rezidentúrája beszervezte. „Gyömbér János” fedőnéven bomlasztotta a jobboldali szociáldemokraták sorait, akadályozta az emigráció egységének létrejöttét, szocialista  nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. Miután a belga elhárítás kétszer is letartóztatta, 1959. október 1-én hazamenekítették. Lakást kapott, a Magyar Rádió és Televízió műsorújságjának szerkesztőségében helyezték el. 1960-ban átvette a belső elhárítás, ám hírszerző lehetőségek hiányában 1962-ben a hálózatból kizárták.

Az MRT-től 1969-ben történt távozása után később a katonai felderítés alapította  Idegenforgalmi Propaganda Vállalat (IPV) összekötője a Minisztertanács rendeletével   1979-ben létrehozott Pressinformnál, amely a külföldi újságírók ellenőrzésével foglalkozott.  (ÁBTL. 3.2.1. Bt-863)

 

 

(Erőss Ferenc)

 

Iskoláit Nagykanizsán végezte, 1943-ban érettségizett a piarista gimnáziumban. Apja régi szociáldemokrata (1918), a városi adóhivatalban dolgozott, anyja kisparaszti családból származott, a háztartást vezette. Apja már adóhivatali főtanácsos, amikor   fia disszidálása miatt elbocsátják, majd pedig megvonják nyugdíját, díjbeszedőként dolgozik. Amikor „Gyömbér”-t beszervezték, kérte apja nyugdíjának visszaadását is. Az állambiztonság ezt is elintézte 1956 márciusától. (A forradalom után azonban a  nyugdíj intézet megszüntette a nyugdíj folyósítását.)

 

[Testvére: László (1924, Nagykanizsa) 1945 után  8 hónapi börtönbüntetést kapott, mert német hadikórházban segédorvosként dolgozott. Szabadulása  után önként jelentkezett a nagykanizsai államvédelmi osztályon, ahol beszervezték és ügynökként foglalkoztatták. 1947-ben felesége ösztönzésére az NSZK-ba távoztak jogellenesen. Amikor felesége elhagyta, visszatért Magyarországra. Három és félévi börtönbüntetést kapott, szabadulása után  1951-ben internálták, amelynek során ismét beszervezték. Miután kiengedték az internálótáborból, 1954 januárjában jelentkezett az ÁVH Zala megyei főosztályán , amely „Mikola” fedőnéven foglalkoztatta a nagykanizsai járási osztályon. Következő disszidálása után Argentínában kötött ki.]

 

Erőss Ferenc a budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnök karán két félévet végzett el. A SZIM munkájába Nagykanizsán kapcsolódott be 1945-ben, helyi titkár, majd Budapestre kerül, ahol a SZIM 11 tagú országos bizottságának tagja, s hamarosan főtitkárhelyettese. A párton belül a Bán Antal – Szélig Imre irányvonalhoz tartozott, a kommunistákkal szemben védte a szociáldemokrácia  hagyományos értékeit. Jó viszonyt ápolt Bölcsföldi Andorral, Gál Jenővel, Mezei Lászlóval, Schmidt Ferenccel, Pusztai Lászlóval, Király Ernővel. Ellenfelei  jobboldali peyerista kapcsolatokkal vádolták meg, aláírásokat gyűjtöttek ellene, kizárását tervezték. Helyzete egyre romlott, ezért Kéthly Anna tudomására hozta, hogy nem tudják megvédeni a letartóztatástól.  Megfogadva Bán Antal tanácsát, 1948 január 9-én Király Ernővel Rajkánál illegálisan átlépte a határt, Csehszlovákián át Ausztriába szökött. Belgiumba érkezése előtt megfordult Svájcban, Svédországban, Finnországban, Franciaországban.

 

Brüsszelben telepedett le. Itt ismerkedett meg feleségével, Kajlinger Erzsébettel  (1922, Hatvan), aki 1948-ban látogató útlevéllel ment Belgiumba, de nem tért vissza. 1952-ben kötöttek házasságot, egy  leánygyermekük született. 1951-ben Andreánszky  Istvánnal megalapították a „Fáklya” c. időszaki magyar emigráns újságot. Céljuk az volt, hogy az „antimarxista szocializmust” terjesszék. A lap kezdetben havonta kétszer, majd egyszer jelent meg, egy év múlva azonban anyagiak híján megszűnt. Erőss ekkor a belga Szociáldemokrata Párt „Le Peuple” c. lapjánál  helyezkedett el nyomdászként. Innentől számítható eltávolodása a Peyer féle jobboldali eszméktől, balratolódása viszonylag gyors. Szoros kapcsolatba lépett belga baloldali vezetőkkel – szociáldemokratákkal és szocialistákkal egyaránt - , így  René Evelenko, Henri Rolin,  és Franz Tielemans  szocialista  szenátorokkal. 

 

A magyar hírszerző rezidentúra elismeréssel jelentette Erőss napi együttműködését  a belga Szociáldemokrata Párt balszárnyát képviselő vezetőkkel, akik anyagi és erkölcsi segítséget ígértek arra az esetre, ha az emigrációban élő szociáldemokraták között egy, az ő politikai nézeteiket követő csoportot sikerül létrehozni. Ennek megalakítása érdekében Erőss tárgyalásokat folytatott Presser István, Svájcban élő magyar szociáldemokrata vezetővel, valamint Borsos Sándorral, a Nemzeti Parasztpárt  Párizsban letelepedett képviselőjével. De 1955-ben nélkülük hozta létre a magyar emigráns szociáldemokraták „Permanens Konferenciáját”, amelyhez csatlakozott az Andreánszky által vezetett belgiumi „Magyar Szocialista Mozgalom” elnevezésű csoport is.

 

 

(Erősst a BM belgiumi rezidentúrája szervezte be 1955 nyarán)

 

Dékán István áv. vezérőrnagy, a belügyminisztere első helyettese 1955 nyarán Hárs István áv. ezredes hírszerző főnök előterjesztésére jóváhagyta Erőss Ferenc beszervezését „Gyömbér János” fedőnéven. („1955 nyara óta kapcsolatban voltam a magyar kormányzat megbízottjával, a brüsszeli követség első titkárával: Füredi Gáborral. Az első beszélgetésnél már megtaláltuk a közös hangot…”- írja önéletrajzában.) A titkos együttműködést azzal a feltétellel vállalta, hogy a magyar belügyi hatóságok később lehetővé teszik büntetlen hazatérését, itthon élő szülei megélhetését pedig folyamatosan támogatják.

 

 

(Erőss: kapcsolatban voltam a magyar kormányzat megbízottjával)

 

Bizalmas  információkat és dokumentumokat adott át a szociáldemokrata emigráció tevékenységéről, annak vezetőiről, baloldali csoportot szervezett, amely hangja a „Szocialista Szemle” c. folyóiratban jelent meg. Közvetlen kapcsolatot alakított ki Spaak külügyminiszterrel, neki és Tielemansnak köszönhetően 1956 márciusában mint tanácsadó részt vett a Szocialista Internacionale londoni konferenciáján, ahol tekintélyes vezetők társaságában tűnt fel. Részletes jelentésével elégedettek voltak a magyar állambiztonság illetékesei. A belga kulturális miniszterhelyettessel olyan családias viszonyt ápolt, hogy az 1954 őszén gyermekét magához vette és  egy hónapig viselte gondját saját lakásán. 1952-ben bizalmába férkőzött Zákó András volt vezérőrnagynak, az MHBK vezetőjének, annak belgiumi útja alkalmával, s támogatását ígérte neki. Személyesen ismerte a brüsszeli „Magyar Ház” látogatóit. Jó információkhoz jutott a szerveződő magyar emigráns hadseregről, az amerikaiak ezzel kapcsolatos terveiről.

 

A forradalom után a csoport – lehetőségeihez mérten – nyíltan kiállt a Kádár kormány mellett, s a munkás-paraszt hatalom támogatására hívott fel, élesen támadva Kéthly Annát és Király Bélát. A rezidentúra utasítására folyamatosan közöltek lejárató, bomlasztó cikkeket. Kéthly Anna azonban felhívta a belga rendőrség figyelmét Erőss és társai gyanús tevékenységére, feltételezett ügynöki

szerepére.

 

Ennek következtében  zaklatások érték és a belga elhárítás (Surete)  „Kékesi” ügynökkel együtt letartóztatta. Bizonyítékok hiányában és a belga szociáldemokraták vezetőinek közbenjárására azonban szabadlábra helyezték („Kékesi”-vel együtt), ám állandó szoros ellenőrzés alá vonták. Hírszerző feladatait azonban nem adta fel, amiért is  1957 júniusában a belga elhárítás másodszor is letartóztatta.  Beszervezésére kísérletet tettek, ám azt épp úgy, mint a gyanúsítást visszautasította. A bizonyítékok megint hiányoztak, s Tielemans szenátor fellépésére  kiengedték azon nyilatkozat aláírása ellenében, hogy a jövőben semmilyen politikai tevékenységet nem fejt ki.

 

 („A következménye  mindennek az lett, hogy … állásomból nem egyszer kidobattak, ismételten letartóztattak Belgiumban, kizárattak a menekültügyi szervezetből, elvesztettem a munkaengedélyhez való jogomat, megtagadták a munkanélküli segélyt és végül – mivel a harcot még akkor sem adtam fel – kiutasítottak Belgiumból. Mindez illegális volt, mert konkrét adat a hatóságoknak és a politikai rendőrségnek nem állt a rendelkezésére arról, hogy én kémszolgálatot vagy más törvényellenes akciót folytattam volna. Családommal együtt a puszta lét kérdése is bizonytalanná vált… a politikai rendőrség meg nem szűnő akciói, az állandó figyelés, megfélemlítés, idézések, stb.  arra az elhatározásra bírtak, hogy kérem hazatérésem engedélyezését a követség útján. A követség tisztviselői 1957 november elsején át is vették kérelmemet…”)

 

A magyar hírszerzés felvetette, hogy települjön át Franciaországba és ott folytassa eredményes munkáját. „Gyömbér” ezt kezdetben helyesléssel fogadta, később azonban meggondolta magát.

Biszku Béla  belügyminiszter  1958 októberében engedélyezte hazahozását konspirált módon. De Erőss novemberben kérte hazamenetele ideiglenes függőben tartását. 1959. szeptember 3-án viszont már intézkedést sürgetett azonnali  visszatérése érdekében. Erre csak 1959. október 1-én kerülhetett sor. 

 

 

(1959 szeptemberében sürgős intézkedést kér azonnali hazatérése érdekében)

 

Hozta magával a belga Szociáldemokrata Párt baloldali vezetőinek üzenetét: szeretnének  az MSZMP vezetőivel megbeszélést folytatni „konspirált formában”. Hazatérése után havi 2500 forintos fizetést kapott a hírszerzéstől és érdemei alapján egy két szoba összkomfortos, berendezett lakás biztosítottak számára Angyalföldön, a Gyöngyház utca 6. szám alatti ház I. emeletén. (Az erről szóló szolgálati jegyet 1959. október 20-án közvetlenül Tömpe András r. vezérőrnagy, a hírszerzés főnöke írta alá.)

 

 1960-ban elhelyezték az MRT műsorújságjának szerkesztőségébe, ahol a televízió műsoraival foglalkozott,  s időnként a „Szülőföldünk” c. adás részére készített riportokat. Fizetéséből nem tudott megélni, ezért vitákba keveredett a rádió vezetőivel. Amikor nem tudtak zöld ágra vergődni,  meghallgatást kért  egykori szociáldemokrata ismerősétől: Marosán Györgytől, ő azonban elfoglaltságára hivatkozva nem fogadta.

 

Kedvetlen és kritikus véleményét, helyenként önmarcangoló gondolatait („Miért kellett nekem hazajönni?!”) hallva, a hírszerzés titoktartási nyilatkozatot vett tőle. Az 1960. július 7-i dátumot viselő „Szigorúan titkos” dokumentum – egyebek között -  elismeréssel állapítja meg, hogy:

 

„…megbízható tevékenységet és értékes munkát fejtett ki a Magyar Népköztársaság érdekében. Értékes információkat adott az emigráció életéről és munkájával hozzájárult az emigráció bomlasztásához. Itthon a kívánalmaknak megfelelően átadta az emigrációban szerzett tapasztalatait, értesüléseit.”

 

A nyilatkozat  kellő figyelmeztetéssel és tiltással folytatódik:

 

„Nyugodt élete, egyéni biztonsága és fontos államérdekek megkövetelik a további tökéletes konspirációt. Ennek érdekében kinti tevékenységéről és a részünkre végzett munkájáról közölt beszámolóját, írásos anyagát elfogadtuk és azt lezártnak tekintjük. A határon túli munkájával kapcsolatban, az ott szerzett értesülésekről, a kapcsolattartás módjáról és a felderítő munkával összefüggő legkisebb – jelentéktelennek látszó – kérdésekről sem adhat senkinek tájékoztatást. E kérdésekben kizárólag az állambiztonsági szervek azon munkatársa jogosult Önnel megbeszélést folytatni, vagy további tájékoztatásokat kérni, aki ezen nyilatkozatot felmutatja.”

 

 

(„Gyömbér” titoktartási nyilatkozata 1960-ban)

 

1961 végén a Külügyminisztérium megrendelésére a Corvina-Pannónia Kiadó megjelentette „Magyar munkásvezérek Nyugaton” című vékony kötetét. Számos nemzetközi gratuláció érkezett magánlakására Nyugat-európai  szociáldemokrata politikusoktól,  így többek között Victor Larock korábbi belga külügyminisztertől (akkori kultuszminisztertől), régi ismerősétől: Franz Tiemanstól, aki időközben pénzügyminiszter lett, Marcel Hicter belga politikustól, a nemzetközi kulturális kapcsolatok igazgatójától, André Renard ismert szakszervezeti vezetőtől (az 1960-as országos sztrájk szervezőjétől) és másoktól.

 

1962-ben kizárták a hálózatból, 1969-ben az MRT-től vezetett útja a BM hírszerzés (III/I) és a katonai felderítés (MNVK 2) által vegyesen működtetett, már említett fedőcégekhez. Azt nem tudjuk  (még), hogy a katonai felderítés átvette-e belügyi riválisától.

 

Lehel Miklós („Ölvecki”, „Petres”)

 

Lehel Miklós (1923. december 22, Debrecen,  Sternberger Júlia) 1941-ben érettségizett Debrecenben. A középiskolával párhuzamosan apja nyomdájában  kitanulta a betűszedést,  s 1942-ben nyomdász segéd lett, attól kezdve a Nyomdász Szakszervezet tagja, egyúttal fizeti a Szociáldemokrata Párt tagsági díját is. A nyomdában féllegálisan a KMP néhány kiadványa is készült.

 

A II. világháború vége felé a nyomda a légitámadások következtében elpusztult a felette lévő lakásukkal együtt, a gépek egy részét kimentették és később eladták. 1944-ben munkaszolgálatot teljesített a 121. vasútépítő században, majd hamis védlevéllel megszökött és Budapesten bujkált. 1945 január 31-én  érkezett haza Debrecenbe, s másnap már az MKP nyomdájában dolgozott, ahol az a Ménes János volt az igazgató, aki apjánál szedőgép szerelőként dolgozott.

 

1945. március 15-én felvették a kommunista pártba. Deportált apja május 30-án Ausztriában meghalt, anyja hazatért és fiával élt.  Egyik unokabátyja javasolta, hogy vándoroljanak ki Izraelbe, ő azonban már tudatosan látta – írja önéletrajzában -, azokat a cionista törekvéseket, amelyek miatt visszautasította a családi elképzelést. Ehelyett aktívan bekapcsolódott a pártmunkába, szakszervezeti funkciókat vállalt, aminek eredményeképp 1948-ban a Nyomdász Szakszervezet kongresszusán a választmány tagja lett. 1949 tavaszán már a SZOT szervezési osztályának alosztályvezetője, 1952-ben a „Munka” című szakszervezeti folyóirat szerkesztője. Itt dolgozott 1961-ig, amikor az MTI-be került.

 

 

(Lehel Miklós)

 

1954-ben állami kitüntetést kapott jó munkájáért. A Szaktanács apparátusában töltött 12 év alatt mindvégig tevékeny pártmunkás: pártcsoportbizalmi,  alapszervezeti vezetőségi tag, majd titkár, de dolgozik a VI. kerületi pártbizottságon is: az oktatási bizottság, majd a politikai gazdaságtan szakcsoport tagjaként.

 

A forradalom alatt végig a SZOT épületében tartózkodott, december elején átigazolását kérte az MSZMP-be. December 6-án a Vasas székházból kiinduló csoporttal részt vett a párt  ellentüntetésén, 1957 februárjában belépett az építők munkásőr zászlóaljába, amelynek tagja volt külföldi kiküldetéséig. 1966-ban szerelt le, emlékéremmel ismerték el a munkáshatalomhoz való hűségét.

 

1961 szeptemberétől a Magyar Távirati Iroda turnusvezetője a külpolitikai szerkesztőségben. Itt is nyomban bekapcsolódott a pártszervezet életébe:pártcsoportbizalmi, majd 1963-tól a szerkesztőség alapszervezeti titkára. Rendszeresen tartott előadást a pártnapokon, tagja volt a KB agit.-prop. osztálya mellett létesített nemzetközi kérdésekkel foglalkozó előadói szakcsoportnak.

 

Az MTI több alkalommal bízta meg szakmai és politikai feladattal külföldön. 1962 nyarán például helyettesítette a párizsi tudósítót, 1964-ben részt vett Genfben az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Világértekezletén, 1965-ben a Vietnami Demokratikus Köztársaság rendszeres bombázásának megindulása után Hanoiba küldték a politikai helyzet megismerése és  egyes tudósítói feladatok ellátása céljából; 1963 őszén a MÚOSZ megbízásából két hetet töltött a Mali Köztársaságban.

 

1952. július 15-től október 15-ig tartalékos tiszti tanfolyamon vett részt és a hadtápparancsnok politikai helyetteseként szerelt le alhadnagyi rendfokozattal.

 

1949-ben nősült meg. Első felesége Czibere Erzsébet a Magyar Hajó-és Darugyár munkaügyi előadója volt. Adoptálta felesége első házasságából származó, Éva nevű lányát, aki a nevét viselte. 1961-ben azonban elvált.

 

Három év múlva ismét megnősült: Ernst Mária Anna  (1931. december 29, Budapest) nagypolgári családból származott,  - apja orvos volt, koncentrációs táborban halt meg -  könyvtáros –magyar  szakos diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Anyja betegsége miatt 1957-ig csak rövid időközökre vállalt állást. Segéd könyvtáros, majd  1960-tól  tanszéki labor asszisztens a Budapesti Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében, kezdő költőként tagja volt a fiatal írók munkaközösségének. Lehel Miklós édesanyja,  - aki időközben férjnél is volt -, nyugdíjasként  fia családjával élt együtt. (Lehel anyósa és édesanyja még sok családi konfliktus forrása lesz, s nehezen boldogul velük külföldön,  tudósítói munkáját  zavarják, sőt ellehetetlenítik.)

 

Első külföldi tudósítói munkahelyének elfoglalása előtt Lehel Miklóst berendelték a HM-be, ahol a Katonai Felderítő Szolgálat osztályvezetője: Kapás Pál alezredes várta. Lehel nem lepődött meg, amikor az alezredes  megkérdezte: párizsi kiküldetése alatt dolgozna-e nekik?  Mint elmondta: „különböző feladatokat már eddig is végzett külföldi útjai alkalmával, s ezekről Ugrai elvtársnak, illetve Sárközi vezérőrnagy elvtársnak be szokott számolni” [Társadalmi kapcsolatként kisebb feladatokkal bízták meg.]

 A munka melletti segítségnyújtást természetesnek tartotta, készül a párizsi állandó tudósítói munkára, ám megjegyezte azt, amit jelentésében Kapás alezredes így fogalmazott meg: „Azt tervezik, hogy édesanyja is velük megy, mivel nincs kire hagyni idehaza. Várható, hogy anyósa is huzamosabb időre ki akar hozzájuk utazni, aminek egyáltalán nem örül, de a családi béke miatt nem tud mit tenni.”  Előzetesen az is bonyolította kissé a felderítés aggályait, hogy Lehel izraeli rokonai  szeretnek utazni, hozzátartozókat látogatni, s ezek az utak eddig sem voltak mentesek különböző  biztonsági problémáktól…

 

A baráti és elvtársias hangulatú találkozó végén a katonai felderítő szolgálat (MNVK/2) osztályvezetője a következő nyilatkozatot íratta alá Lehel Miklóssal:

 

„NYILATKOZAT

 

Alulírott Lehel Miklós (1923, Debrecen, Sternberger Júlia) kijelentem, hogy a Magyar Népköztársaság Katonai Felderítő Szolgálat részér a feladatokat vállalom.

 

Tudomásul veszem, hogy a velem közöltek szigorú katonai titkot képeznek, arról senkit sem tájékoztathatok.

 

Amennyiben a titoktartást megsértem, úgy hadbíróság előtt tartozom felelősségre vonással.

 

Budapest, 1966. február 24.

                                                                                             Lehel Miklós”

 

 

(Lehel Miklós beszervezési nyilatkozata)

 

Két hónap sem telik el, s a katonai felderítés főnöke: Sárközi Sándor vezérőrnagy, az MNVK/2 csoportfőnökség vezetője levelet kap a BM hírszerzés (III/I) csoportfőnökétől: Komornik  Vilmos r. ezredestől. Ebben a belügyi hírszerzés főnöke közli, hogy a két szerv között történt korábbi megállapodás alapján az MTI párizsi tudósítói munkakör az ő csoportfőnökségük hatáskörébe tartozik. Ezért kéri, intézkedjen, hogy Lehel Miklóst további tartás végett átadják, s egyúttal kér róla egy szokásos összefoglaló jelentést is. Lehel átvételére a r. ezredes Kovács János r. őrnagyot jelölte ki 1966. április 15-én.

 

Nincs mit tenni, a helyek elosztásáról párt jóváhagyással korábban a két miniszter állapodott meg.

 

Május 4-én az MNVK 2. csoportfőnökség  vezetőjének általános helyettese: Demtsa Pál ezredes levélben válaszol Komornik Vilmos r. ezredesnek, s közli, hogy  a felderítő szolgálat Lehel Miklóst további tartásra a BM III/I. Csfség rendelkezésére bocsátja.  Június 1-én pedig megérkezik Lehel Miklós anyaga a belügyi hírszerzés vezetőjéhez. Ebből és ekkor derül ki, hogy Lehel Miklóst „Ölvecki” fedőnéven szervezte be a katonai felderítés. Ez változott a belügyi nyilvántartásban „Petres Géza” fedőnévre június 9-én. (ÁBTL. 3.2.1. Bt-2262)

 

 

(A katonai felderítés átadta Lehel Miklóst a belügyi hírszerzésnek)

 

Ezen a napon a Metropol szálloda eszpresszójában Kapás Pál alezredestől, a katonai felderítő csoportfőnökség A/5 osztályának  vezetőjétől Lehel Miklóst átvette Dr. Farkasinszki Zoltán r. őrnagy, a BM III/I csoportfőnökség 3-J alosztályának képviseletében, aki első benyomásáról azt jelentette a „Petres Géza” fedőnevet kapott titkos munkatársról, hogy:

 

„Előnytelen külsejét nagyban ellensúlyozza szellemi frissessége és megnyerő modora. A kapcsolat átadását szívesen fogadta, úgy érzi, hogy a tőlünk kapható leendő feladatai közelebb állnak kinti beosztásához, munkaköréhez, mint amilyen feladatokat az MNVK/2 Csfségtől kapott volna. A nekünk végzendő munkát kommunista kötelezettségének tekinti.”

 

„Petres” 1962 júliusában már volt Párizsban, akkor 3 hétig helyettesítette a szabadságát töltő állandó MTI-tudósítót. 1966 nyarán azonban nem egyedül készült tartós kiküldetésére. Ezt a helyzetet a belügyi hírszerzés június 29-én – miután megvizsgálta a tm. konspirációs körülményeit -  így értékelte:

 

„Negatívan értékelendő biztonsági helyzete szempontjából, hogy több rokona él külföldön, akik nyilvánvalóan levelezési kapcsolatba lépnek vele, s számíthatunk arra is, hogy meglátogatják Párizsban. Mindkét esetben a külföldi rokonok felületet jelentenek ellenőrzéséhez. [Izraelben: Dr. Liebermann László,  Dr. Ungár Sándorné, Havas György, Havas Gábor, Kondel László őrnagy; továbbá: özv. Szilárdné és családja  Kanadában, özv. Fodor Jánosné Franciaországban.]

 

Ugyancsak kedvezőtlen lehet biztonsági helyzetére az a körülmény is, hogy felesége gazdag polgári családból származik, akinek anyja több hónapot kíván velük Párizsban eltölteni. Anyósa életszemlélete egyes vonatkozásokban kozmopolita, szocialista erkölcsi normákkal szemben álló, s ez ugyancsak kedvező lehetőséget nyújthat a francia elhárításnak, ha technikai eszközökkel ellenőrzik párizsi lakását.

 

Külföldi rokonai és szűkebb családi környezetéből fakadó veszélyekre felhívtuk figyelmét és részletesen megbeszéltük, hogy milyen módszerek és szabályok alkalmazásával, illetőleg betartásával csökkentheti azt a felületet, amit kedvezőtlen rokoni kapcsolatai nyújtanak a francia elhárító szerveknek.”

 

Július 25-én  Lehel Miklós („Petres” tm.) aláírja azt a „Megbízás”-t, amelyben a Belügyminisztérium feladatokat  fogalmazott meg számára. (Az ilyen diktátumok egyoldalúságáról másutt már többször írtam.) A végrehajtandó feladatok közül – egyebek között - kiemelik a következőket:

 

1., Kutató munka a személyek tanulmányozása és feldolgozása területén. Ne csak olyan nyugati újságírók megismerésére törekedjen, akik a politikai és gazdasági hírszerzés területén bevonhatók a magyar hírszerzéssel való együttműködésbe, hanem  olyan személyek kiválasztására is, akik a NATO valamelyik központi szervében, fontos amerikai objektumokban, valamely integrált politikai, gazdasági szervezetben (Közös Piac, Euratom, OECD, stb.), vagy a francia államigazgatás kiemelt területein dolgoznak, vagy ott személyes kapcsolatokkal bírnak.

 

2., Az információszerzés területén a párizsi kapcsolattartójától kapott hírigény alapján folyamatosan szerezzen titkos vagy bizalmas jellegű információkat és dokumentációs anyagokat. Amennyiben egy tanulmányozás alatt álló kapcsolatától egy találkozó keretén belül információt kap, úgy két jelentést adjon: külön egy információs jelentést és külön egy olyan jelentést, amely a találkozó lefolyását, az illető személy magatartását, a róla megszerzett új adatokat, a vele történt korábbi megállapodásokat, vagy a saját javaslatait tartalmazza.

 

3., Minden provokációt vagy olyan eseményt, tényt, jelzést, körülményt, amely az elhárítás tevékenységére utal, azonnal jelentsen párizsi kapcsolattartójának (hírszerző rezidentúra). Amennyiben a francia elhárító vagy hírszerző szervek azzal provokálják, hogy a hírszerzés részére is dolgozik, provokációjukat utasítsa vissza. Mindenféle közeledésükkel szemben legyen elutasító, az un. „kettős játék”-ba nem mehet bele.

 

(Hasonló eligazítást kaptak megbízatásuk kapcsán más külföldi tudósítók is, az ismétlődő  sablonok és közhelyek alig változtak az évek során.)

 

„Petres” titkos munkatársat természetesen részletesen kiképezték a francia elhárítás módszereiről és az ellenük való védekezés módjáról, a „sötét hírszerzés” eszközeiről, a jelentésírás és a konspiráció szabályairól, a találkozók rendjéről és a további tankönyvszerinti  hálózati hírszerző tudnivalókról.

 

 

(… képességei alatt dolgozott, lehetőségeit nem tudta kihasználni)

 

 

Az első két párizsi év nem hoz hálózati sikereket „Petres”-nek. A belügyi hírszerzés 3. osztálya úgy értékeli  1968. július 23-i jelentésében, hogy az MTI tudósítója maga is elismerte: sem az  információszerzésben, sem a kapcsolatépítésben nem tudott lényeges előrehaladást elérni., „képességei színvonala alatt dolgozott, lehetőségeit nem tudta kihasználni.” Egyedül a DPA párizsi tudósítóival (Ernst Burkart és Werner Frey)) épített ki viszonylag rendszeres kollegiális kapcsolatot, de „folyamatosan használható, információs forrás feldolgozására alkalmas kapcsolata nincs, információit a sajtóból és hivatalos kapcsolatoktól szerezte.”

 

Lehel Miklós – a jelentés szerint – elismerte: munkája eredménytelenségén  kívül, családi helyzete veszélyezteti biztonságát, tudósítói tekintélyét is. Közölte: anyját az előbbi okok miatt otthon hagyná, ám akkor az anyósa akarna kiutazni hozzájuk Párizsba, ám egészségi állapota igen gyenge. (Ennek ellenére előfordult, hogy néhány hétig mindkét mama kint volt.)

 

A hírszerző rezidentúra vezetője már 1967-től folyamatosan kénytelen volt „Petres” tm. családi viszonyaival foglalkozni, mert az alapvetően gátolta hálózati munkáját. Igaz, „Fehér” elvtárs rögtön úgy látta, hogy rossz megjelenése és alaptermészete miatt a titkos munkatársnak eleve gátlásai vannak az emberekkel való ismerkedést illetően, s ez még sokáig így lesz. Ráadásul azonban Lehelné nem viselte el férje édesanyjának rigolyáit, s  azzal fenyegette meg a velük egy párizsi lakásban élő anyósát, hogy megöli. Ezért az nem mert vele  egyedül maradni, hanem vagy  elkísérte a fiát tudósítói útjára, vagy az utcán a kocsiban várta meg a sajtótájékoztatók végét, netán  kávéházakban üldögélt, esetleg lakásuk környékén sétált. „Petres”-nek ráadásul  mindig időben otthon kell lennie miután bevásárolt, mert ő eteti és fürdeti a gyereket, takarítja a lakást, mos és vasal, háztartási munkát végez. Mindez megakadályozta például abban, hogy valakivel együtt vacsorázzon, vagy egy fogadáson, esti rendezvényen 20:00 óránál tovább maradjon. Így a lakásukra is a legritkábban tudtak vendéget hívni. A késő esti és éjszakai veszekedések, kiabálások  pedig teljesen lejáratták a magyar tudósítót a ház lakói előtt.

 

Párizs a Központnak 1968. december 31-én:

 

„Az elmúlt időszakban rendszeresen találkoztam „Petres” elvtárssal. Találkozóink jó része abból állt, hogy én be akartam számoltatni a kapott feladatokról, „Petres” pedig rendszeresen megmagyarázta: miért nem tudta azokat végrehajtani, vagy mi volt az oka annak, hogy a feladatok végrehajtását illetően – elsősorban új kapcsolatok építése – nem jutott előbbre.”

(ÁBTL. 3.2.3. Mt-1532)

 

„Fehér” elvtárs, a rezidentúra vezetője hosszan panaszkodik: hiába ismétli újra és újra hírigényeik legfontosabb tételeit – például a nyugatnémet újságírók iránt -  a beszámoltatások semmi előrelépést nem mutatnak, a tm. kezdeményező készsége nulla. A hírszerző főtiszt egyenesen kifakad az MTI tudósítójára jelentésében:

 

„Információs igényeinknek vagy a személyek tanulmányozására vonatkozó kérdések felvetése helyett a lakásproblémáiról beszél, ami meggyőződésem szerint nem Burkhardték, hanem kizárólag az ő problémái voltak, s annak ellenére, hogy a közelmúltban lakáscsere problémája megoldódott, még mindig ezzel a témával traktálja partnereit, nemcsak engem, a kolónia más tagjait is…”

 

A rezidentúra vezetője számtalan jó tanácsot adott „Petres”-nek, aki azokat rendszeresen elhárította. Megunva a tarthatatlan állapotokat, a párizsi hírszerző főtiszt azt kérte a budapesti központtól, hogy ha a titkos munkatárs képtelen rendbe tenni családja dolgait, nyári szabadságából vissza se jöjjön, mert előbb-utóbb úgy is vissza kell rendelni.

 

 

(A rezidentúra: inkább tartsák otthon, vagy rendeljék haza)

 

De visszajött, még pedig az MTI vezetőinek támogatásával, mert mindenképpen ki akarta húzni a négy évet  párizsi állomáshelyen.

 

1969. márciusában már a párizsi nagykövetnek: Mód Péternek kellett foglalkozni Lehel Miklós családi viszályával, miután Varga Sándor sajtóattasé is tehetetlennek bizonyult az egyre súlyosabb feszültség feloldásában. (Lehel egy alkalommal kétségbeesett hangon telefonált a sajtóattasénak, hogy azonnal menjen a lakásukra. Megérkezésekor Varga diplomata a lépcsőházban találta a házfelügyelő társaságában, aki a lakók követelésére lépett fel erélyesen az MTI tudósítójával szemben, mert a késő esti és éjszakai hangoskodások egyre sűrűbben ismétlődtek.)

 

Máskor a Place de la Concorde közelében hallatszó utcai veszekedésre a posztos  rendőr is odament, érdeklődésére  „Petres” ügynök közölte, hogy csupán családi összeszólalkozásról van szó. A rendőr felírta a gépkocsi rendszámát és távozott. Mód Péter nagykövet március 1-én  kénytelen volt jelenteni Budapestnek:

 

„Lehelné magatartása és idegállapota miatt a család helyzetét rendkívül súlyosnak látjuk. A feleség önkívületi állapotában olyan cselekményekre ragadtathatja magát, amiből külföldi körülmények között komoly bonyodalmak adódhatnak. Ennek ellenére Lehel elvtárs nem törekszik megoldást találni, amire éppen a komolyabb bonyodalmak megelőzése céljából nagy szükség volna.”

 

 

(A nagykövet: Lehel elvtárs nem törekszik megoldást találni)

 

December 3-án az új rezidentúra vezető azt jelenti, hogy „Petres” tm.  a Közös Piac brüsszeli irodájában információkat gyűjt a hágai csúcsértekezletről, ám még mindig csak általános kollegiális hírforrásai vannak, állandó és szoros kapcsolatai nincsenek. Ráadásul, ismét szorong: most az anyósa jön Párizsba, akit neki kell majd kiszolgálnia és elviselnie.

 

Ugyanakkor a titkos munkatárs hozzákezdett váltásának előkészítéséhez, ami 1970 augusztusában várható, ha zavartalan lesz kiszemelt utódjának felkészülése.

 

1970. június 30-án  a Központ elemzi és értékeli „Petres” tm. legutóbbi jelentéseit. Egyebek között megállapítják:

 

- A „Pompidou sajtófogadása” című információt ismereteik bővítésére használták fel. A kérdés egyes részleteiben adataikat erősíti.

 

- „Az Európai Biztonsági Konferenciáról” készült információt nem tudták használni, hiányos. Inkább kérdezősködés, mint információ. Ami az NSZK tartományi választásainak esélyeit illeti, ez is egy a sok feltételezés közül.

 

- Az „NSZK-francia katonai együttműködésről” szóló információt ismereteik bővítésére használták fel… de hiányos. Érdekes, ám önállóan nem használható információ, mert hallomásra és nem tényekre hivatkozik, konkrét hely-és kapacitás meghatározást nem tartalmaz. Hasonló, de bővebb és pontosabb adatokat kérnek.

 

- Az „UDR politikájáról” készített információ a kérdés egyes részleteiben ismereteiket bővíti. Jó képet nyújt az UDR ortodox szárnyának véleményéről.

 

- A „Pompidou elnök amerikai útjáról” szóló információt anyaggyűjtéshez használták fel. Nem új és nem is eredeti, de ellenőrző anyagnak megfelel.

 

- Az  „Angola belépése az EGK-ba” tárgyában készített információ … csupán általános vélemény, nem tartalmaz hírszerző értesülést.

 

Ezzel aztán gyakorlatilag véget is ér „Petres” titkos munkatárs állambiztonsági

      teljesítménye, ami alig volt mérhető  a Párizsban eltöltött négy év alatt, inkább csak zajos családi botrányai maradtak meg egyedülálló módon a hírszerző hálózat történetében. Az MTI azonban mintha elégedett lett volna a tudósító szakmai munkájával. Bár közismert volt a távirati iroda személyzeti politikájában, hogy nem feltétlenül a szakmai rátermettség és  eredményesség alapján került valaki vezető beosztásba  - a kontra produktivitás megnyilvánulásait  és a rejtélyes csoportérdekek következményeinek példáit nem itt taglalom – Lehel Miklós kinevezése a külpolitikai  szerkesztőség élére  azért sokakat meglepett házon belül és kívül. Mint külpolitikai főszerkesztőnek aztán volt lehetősége a hazatérését követő hét esztendőben, hogy  összegereblyézzen annyi értékelhető piros pontot a külföldi kiküldetésről döntő párt-és állami szervek vezetőinél, hogy 1977-ben már egy percig se  lehessen vitás ismételt  tudósítói kiküldetése, ezúttal Madridba.

     

      De mi történt addig?  Amikor a folyamatos kapcsolattartás jegyében 1973-ban felkeresi a munkahelyén Varga Sándor r. alezredes, a korábbi tartója és Bíró Ferenc r. őrnagy a III/I-3-A alosztályról, kiderül, hogy a főszerkesztő meglehetősen helyhez kötött, csakis a kiemelkedő politikai események kapcsán utazik külföldre, ám  gyakran dönt munkatársai utaztatásáról. Szakterülete változatlanul a NATO és a Közös Piac. A hírszerző főtiszteknek elmondta: továbbra is szívesen áll rendelkezésükre, itthon a neves külföldi újságírók beutazásánál, külföldi útjainál  pedig  az egyeztetendő  belügyi hírigény szerint. Megértéssel fogadta, hogy a hírszerzést elsősorban az NSZK érdekli, azt meghaladóan a NATO, a Közös Piac és az UDR (Union des Démocrates pour la République: Demokraták Egyesülés a Köztársaságért, francia politikai párt rövidítése.)

 

 

 

      1973. decemberében Bogye János r. alezredes, a III/I-3. osztály vezetője engedélyezte, hogy Lehel Miklóst, az MTI külpolitikai főszerkesztőjét („Petres Géza” titkos munkatárs) a BM hírszerzés 7-es osztálya szakértőként foglalkoztassa.

 

      [A hírhedt  7-es vonal feladata a hírszerzés és bomlasztás volt az emigráns szervezetekben, továbbá harc a fellazítási objektumok ellen. A három alosztályt magában foglaló III/I-7 osztályt ekkor Zsiga Árpád r. alezredes vezette. „Petres” tm. Szabó János r. hadnagy irányításával látta el szakértői feladatait. Megj.: I. Cs.]

 

      Leterheltségére hivatkozva azonban nem mindig tudja határidőre elkészíteni a 7-es osztály által kért szakértői jelentéseket, másfelől kicsit ismét Párizsra kacsint, felvillant  ugyanis annak lehetősége, hogy 1975. nyarán ő váltsa ott Dobsa Jánost, az MTI tudósítóját.

 

 

      (1973: a belügyi hírszerzés szakértőként alkalmazza)

 

      1974. májusában azonban váratlan bizalmas nyomozás indul rokonsága múltja miatt, ami kissé felkavarja az álló vizet „Petres” tm. körül.

 

      A belügyminiszter bizalmas nyomozást engedélyezett a katonai elhárításnak Lehel Miklós anyósa: Dr. Ernst Zoltánné érintettsége okán a „Vallásos” fedőnevű ügyben. Dr. Dohány Zoltán r. alezredes, a III/IV-7 osztály vezetője irányította a vizsgálatot, s határozta meg azokat a kérdéseket, melyeket  Dr. Táttár László r. alezredes  mb. osztályvezetőnek a  III/I-3 osztályon tisztáznia kellett. Az osztály megbízásából a jól tájékozott Bíró Ferenc r. őrnagy járt el, ő hallgatta ki Lehel Miklóst.

 

      A nyomozás a JOINT által 1945-ben fenntartott ERNST Szanatórium működésének feltárására irányult. A szanatórium Lehel anyósának lakásán működött. Az ott megfordult személyek és a keletkezett okmányok sorsa azonban jórészt még ismeretlen volt az állambiztonság számára. Lehel 1964-ben, második házassága kapcsán került kapcsolatba felesége családjával és rokonságával. Anyósa 1973-ban hunyt el.

 

      Dr. Ernst Zoltánné 1945-ben az Egészségügyi Minisztériumtól kapott engedélyt az Ernst Szanatórium működtetésére. Az engedély megszerzésében nagy szerepe volt a későbbi egészségügyi miniszternek: dr. Doleschál Frigyesnek. A szanatórium nem végzett aktív gyógykezelést, csupán utókezelést látott el és idősek otthonául szolgált Ernstné vezetésével. Amikor a JOINTszervezete átveszi az intézetet, kizárólag idősek otthonaként tartja fent, részben kiegészítve egy diák menzával. A szanatórium vezető főorvosa dr. Ernstné sógora: Dr. Ungár Sándor fogorvos volt, aki a negyvenes évek végén kivándorolt Izraelbe.   

 

     A szanatórium engedélyezését vizsgáló katonai elhárítás látókörébe került Dr. Rusznyák István akadémikus is, aki Dr. Ernst Zoltán korábbi klinikai orvostársa volt, és Dr. Kenedi István orvos ezredes, a Honvéd Kórház főorvosa,  a család közeli barátja. A szanatórium irattárának  legfontosabb  okmányait – így a működési engedélyt is – Lehel Miklós semmisítette meg, amikor anyósa halála után, 1973 decemberében,  a hagyaték felszámolása, az iratok rendezése során úgy gondolta: ezekre már nem lesz szükség.

 

     A bizalmas nyomozás nem rendítette meg „Petres” tm. helyzetét,  kérésére feleségét sem hallgatták ki,  - aki az események idején csupán 13-14 éves volt -, ő kérdezte ki a vizsgáló bizottság érdeklődésének megfelelően, s továbbította válaszait Bíró őrnagynak.

 

 

      „Petres” tm. mint az MTI külpolitikai főszerkesztője  és Bíró Ferenc r. őrnagy  (III/I-3-A) rendszeresen találkozik, konzultál a külföldi tudósítói helyeken várható kádermozgásokról, az egyes tudósítók munkájával kapcsolatos észrevételekről, a vitás kérdések megoldásáról. Ennek során  1976. november 9-én az MTI főszerkesztője közli a belügyi hírszerzés képviselőjével a következő változást:

 

       „A tudósítói kinevezések a jövőben új mechanizmus szerint történnek. E szerint az MTI vezetője előzetesen szóbelileg konzultál az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságával a kiküldendő személyéről. Ezt követően írásbeli előterjesztést (javaslatot) készít a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának a tudósítói kinevezésre. A Tájékoztatási Hivatal megszerzi az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a beleegyezését, majd hivatalosan jóváhagyja a kinevezést.”  [A korábbi gyakorlat szerint az MSZMP KB hagyta jóvá hivatalosan is a tudósítói kinevezéseket.]

 

      1977. január 25-én Lehel Miklós („Petres” tm.) hivatalból közli a belügyi hírszerzéssel, hogy  megszületett az illetékeseik döntése: őt küldik Madridba, az ibériai tudósítót: Simó Endrét pedig Rómába helyezik.

 

      Február 25-én azt a kiegészítő tájékoztatást adta, hogy előreláthatólag június elején utazik új állomáshelyére, kihelyezése előtt kb. 10-14 napra kiutazik Portugáliába, illetve Spanyolországba új munkakörének átvétele céljából. Ekkor történik a beszélgetés egyik mellékszálaként, hogy Bíró őrnagy megkérdezi a főszerkesztőt: segítségükre tudna-e lenni a Népszava egy tehetséges újságírójának, F.-nek az MTI-hez  való felvételében. A főszerkesztő közölte: nem tud segíteni. A korábbi ilyen kezdeményezések sem zárultak kedvező tapasztalattal. Mert vagy nem felel meg az illető az MTI-nek, vagy pedig az újságíró nem találja megfelelőnek  állását, munkáját, perspektíváját a szervnél. S ekkor fogalmazza meg Lehel Miklós azt a tanulságos következtetést, ami a belügyi hírszerzés (III/I csoportfőnökség) és a katonai felderítés (MNVK 2) módszertani gyakorlata közötti  különbséget találóan kifejezte. Így hangzott Bíró r. őrnagy jelentésében:

 

      „Számukra  (ti.: az MTI-nek) a kezdő újságíró odahelyezése a legkedvezőbb. Mint példát felhozta az MNVK/2 csoportfőnökségét, ez a szerv ugyanis már egyetemista korban elkötelez és az MTI-hez irányít fiatalokat. Ezt a gyakorlatot javasolta nekünk is.” (ÁBTL, 3.2.3. Mt-1532, 213.old.)

 

 

      (Lehel a katonai felderítés példáját javasolta a belügyi hírszerzésnek)

 

      Így lettek a katonai felderítés által fiatalon megnyertek sokkal erősebb kötődésűek a HM csoportfőnökségéhez, mint az alkalomszerűen megzsarolt, vagy hazafias alapon  (a párttagok elkötelezettségével) néhány hét alatt beszervezett hálózati személyek a belügyi hírszerzés valamelyik osztályán. Az MNVK 2 pályamodellben gondolkodott hosszú távon, s azt minden eszközzel támogatta, míg a BM előrelátása legtöbbször egy kiküldetési ciklusra, négy esztendőre szólt, arra pedig kész embert kellett találnia, de gyorsan. A HM érthetően nem szívesen engedte át „megnyert” és felkészített hálózatának tagjait a BM-nek, a külföldi tudósítói helyek elosztásáról – a két tárca „ illetékességi” jelenlétéről -  viszont a pártközpontban döntöttek, akárcsak egyes fontos személyek hovatartozásáról folytatott belső „szervi” vitákról.

 

      1977. május 23 és június 1 között „Petres” titkos munkatársat a belügyi hírszerzés egy másik osztálya, a III/I-4 készítette fel új tudósítói helyének elfoglalására. Kiképzését és eligazítást négy találkozó keretében 12 óra ráfordítással hajtotta végre Keszthelyi László r. alezredes az „ÉK” fedőnevű „K”-lakáson és nyilvános helyen.

 

      A terveknek megfelelően elsősorban a konspirációs és biztonsági kérdésekkel, továbbá a kapcsolatépítés és fejlesztés módszereivel foglalkoztak.  Feladatkörét a NATO-val és az EGK-val kapcsolatos információk birtokában lévő személyek felkutatásában, a kapcsolat elmélyítésében és a témakörben érintett objektumok felderítésében határozták meg.

 

      A kiképzésért felelős  Keszthelyi  László hírszerző főtiszt kritikusan állapította meg június 2-i jelentésében:

 

      „A várakozással ellentétben „Petres” még a tudósítói munkaköréhez elengedhetetlenül szükséges helyismerettel, tájékozottsággal sem rendelkezett. […]  A felkészítés alatt egy fáradt, gondterhelt ember benyomását keltette. Többször hangsúlyozta családi problémáit és úgy látszott, hogy külföldi tevékenységét is ennek fogja alárendelni. Mindehhez hozzájárult még előnytelen megjelenése, témaszegénysége, - amiből végképp azt a következtetést kellett levonni, hogy eredményes munkát nem várhatunk tőle.”

 

 

     (Madrid 1977: Eredményes munkát nem várhatunk tőle)

 

     Mindezért is hangsúlyos eligazítást kapott a madridi ügynöki operatív helyzetről, a tudósítói munka beindításához szükséges gyakorlati ismeretekről és a kapcsolattartás hagyományos és rendkívüli módjáról.

 

      „Petres” tm. a kiküldetésének első két évében végzett hírszerző munkájáról minden alkalommal úgy kezdte beszámolóját, hogy elismerte: eddig semmit sem teljesített vállalt kötelezettségeiből, de a jövőben jobb teljesítményt kíván nyújtani az információszerzés  területén.  „A tippkutató, tanulmányozó, feldolgozó munkát azonban nem akarta vállalni idő hiányára, leterheltségére, családi problémáira hivatkozva.” – állapította meg 1979. augusztus 17-i összefoglaló jelentésében Kósa György r. őrnagy.

 

      A tudósító azt mondta: nem tudja vállalni, hogy az említett területeken folyamatosan és rendszeresen éveken át nagy gyakorisággal találkozzon a kiválasztott személyekkel. Segítséget ígértek neki bizonyos feladatok átvállalásával. Ám az első két évben olyan spanyol személyiségekkel, akik információs forrásként, vagy tippként szóba jöhettek volna, nem volt érdemi kapcsolata. Noha – mint elmondta – a Madridba akkreditált külföldi tudósítók között mintegy 15-20 igen jól tájékozott nyugati újságíróval olyan szakmai kapcsolatba került, amely mélyíthető annyira, hogy  többségüktől „sötét úton”  hasznos információkhoz juthat.

 

      A hírszerző rezidentúra két konkrét személy mielőbbi feldolgozását kérte „Petres”-től: John Wheeler az AP és Charles Vanhecke a Le Monde tudósítójáét.

 

      „Petres” sem kerülhette el a spanyol elhárítás megfélemlítő akcióját. 1981. augusztus 31-én házfelügyelője telefonon közölte a magyar nagykövetséggel, hogy az MTI tudósító személyzeti bejáratát feltörve találta. A helyszínre „Duba” tm. és a katonai felderítés rezidense ért ki legelőbb. A lakásból semmi értéket nm vittek el, csak néhány fiókot nyitottak ki. Nyilvánvaló volt, hogy a titkos házkutatás látszatát kívánták kelteni a megfélemlítés szándékával. Hasonlóképp járt azokban a napokban egy portugál állampolgárként nyugati szocialista lapokat tudósító kollégája is: feltúrtak mindent, de nem vittek el semmit sem. Tudatták: figyelik és számon tartják tevékenységét.

 

      Ne szaporítsuk a szót, nem sok újat és jót lehet írni a titkos munkatárs további munkájáról. Legnagyobb egyéni eredménye az volt, hogy ismét kihúzta a négy évet külföldön jól fizetett MTI tudósítóként.

 

 

(1984: A pihentetés tényét nem közöltük vele)

 

      1982-ben tért vissza Madridból Budapestre. 1984. március 27-én a BM III/I-3 osztályának vezetője: Kiss Oszkár r. ezredes  Lehel Miklós („Petres Géza” titkos munkatárs) pihentetéséről és anyagának irattárba helyezéséről döntött. A hírszerzés megállapítása szerint: politikai információszerző munkát csak egyes időszakokban tudott végezni családi körülményei miatt. Hazatérése óta helyzete nem változott, megoldatlan családi gondjai gátolják szakmai munkájának, titkos munkatársi feladatainak ellátásában.

 

      Az a döntés született, hogy egy-egy konkrét feladat megoldásához lehetőség lesz aktiválására, de hálózati személyként tartósan pihentetik. A pihentetés tényét hivatalosan nem közlik vele.

 

    

      Dr. Ilkei Csaba

      tudományos kutató